Hegedős-énekek
Hegedős-énekek
A Tinódi-féle rangosabb énekmondók amennyiben tréfás, derűt keltő éneket (mint pl. a Sokféle részögösről) egyáltalán írtak és előadtak, igyekeztek azokat az oktatás szolgálatába is állítani. Személyes sorsukról, a gazdáik, vendéglátóik zsebére hatni akaró szándékkal inkább csak kolofonjaikban vallottak, s nagy elkeseredés kellett ahhoz, hogy egy olyan, az énekmondó-sorsot elpanaszoló éneket szerezzenek, mint amilyen Tinódinak Az udvarbírák és kulcsárokról című éneke. Az őt lenéző, a szolgákkal egy sorba helyező gazdatisztekre szórt átkozódás és bizonyos öngúnnyal vegyes elégikus rezignáltság uralkodik ezen a versen – a hegedős-ének e rátartibb változatán.
410A szegény, könnyelmű, tekergő hegedősök, akiknek a nevettetés lehetett legfőbb céljuk és feladatuk, kevésbé voltak szemérmesek: szánalomkeltéssel, mókázással igyekeztek hallgatóságuk szívére és zsebére hatni. A 16. századból fennmaradt négy hegedős-énekben azonos modorban, cinikus humorral, groteszk kérkedéssel beszélnek a szerzők sanyarú sorsukról, fintorogva, gúnyolódva saját nyomorúságukon, önmagukat kifigurázva nevettetik meg hallgatóságukat. Ennek az énekfajtának első ismert emléke az 1540-es évekből való Szendrői hegedős-ének. Írója arról panaszkodik, hogy lova felfordult, őt nehéz láb-baj gyötri, s közben nagyokat iszik házigazdájának, Bebek Ferencnek jó borából és elképesztő cifra átkokat mond azokra, akik balsorsán nevetni mernek.
A másik három ének a század második feléből való; közülük Hegedős Mártoné Valkai András 1580. évi Bánk-bán-kiadásának függelékeként nyomtatásban is megjelent. Rövid énekében végigtekintve életén, kérkedve mondja el, hogy ő is éppolyan nagy lator, mint a többi hegedős, s nincs a földön olyan prédikátor, aki jó útra tudná téríteni. Egy másik Névtelen hegedős, 1587-ben, a hideg miatt "sápolódván", hányt-vetett életének búját-baját számlálja elő. A legsikerültebb a züllött Moldovai Mihály éneke. Szerzője deákból lett csavargó énekessé, de előbb végigpróbált egy csomó mesterséget, volt kőfaragó, fazekas, katona, kalmárkodott is, de a kártya meg a tolvaj társak mindenéből kifosztották. Az urak udvarába jár énekelni; vizes bort s retket adnak neki, pedig ő a paréjos húsból szeretne kapni. Éneke kitűnő tréfás, humoros zsánerkép, amelyben nyugtalan életét, semmilyen foglalkozáshoz hozzá nem szelídíthető kóbor természetét annyi színnel, ötlettel, oly könnyed csapongással festi le, hogy abban igen fejlett művészi készségről tesz tanúságot. Sok más éneket is írhatott, mert játszi biztonsággal versel.
A lírai modorú hegedős-énekekkel részben rokon témájú, de már a szóbeliséghez, sőt a népköltészethez vezet el az 1606–1607-ben lejegyzett Pajkos ének, amelynek 27 versszaka több különböző ének kontaminált szövegét tartalmazza. Szó van benne bujdosó katonáról, tolvajok kalandjairól, férfikívánó öreglányról, Drágfiné kocsisáról stb., azaz csupa pajkos (ez időben latort, útonállót, paráznát jelent a szó) dologról. A szöveg tehát egy dallamra mondható énekek füzére. Ilyen összeénekelt szöveg csak szóbeliségben keletkezhetett valamely írástudatlan énekmondó gyakorlatában. Az egyes rész-énekek bizonyára nem egy énekszerzőtől származnak, s azok keletkezésének időpontját közelebbről meghatározni igen nehéz. A Drágfi Gáspárnét emlegető sorok például csak azt bizonyítják, hogy ez a rész-ének Drágfinéra aktualizálva a 16. század közepe táján már élt. A Pajkos ének a régi magyar költészet szinte egyedülálló, ritka emléke, a legrégibb feljegyzett, hosszabb folklorisztikus alkotás. Verselése (6-os sorok), a népköltészetben gyakori stilisztikai alakzatai (parallelizmus, ellentétezés stb), balladás hangvétele: mind a régi magyar költészet egy csak ebből a versből ismert, eltűnt rétegének az emlékét idézik. Íme két szakasza:
Noha tolvaj vótam,
Ugyan jámbor vótam,
Kitől mit elvöttem,
Soha meg nem adtam.
Ugyan jámbor vótam,
Kitől mit elvöttem,
Soha meg nem adtam.
411Kit regvel megvertem,
Estve eltemettem,
Kitt esve megvertem,
Az regvelt nem érte.
Estve eltemettem,
Kitt esve megvertem,
Az regvelt nem érte.
*
A deák énekirodalom különféle alkalmi, mulattató, csúfolódó lírai darabjaiban a vágánsköltészet képzeletgazdag stílusa, leleményessége, szatirikus, humoros szemléletmódja, sőt erotikája is érezteti hatását. Egyidejűleg a vágáns motívum-kincs lassú szétáradásával a szájhagyományban, a szóbeliségben élő magyar költészet is kölcsönhatásban van a deák-típusú "műköltészettel". Ez a deák-líra elsősorban a hazai iskolák falai között hosszú századokra kiható versszerző gyakorlatot teremtett, s előkészítője volt részben a magyar udvari reneszánsz-líra kibontakozásának is.
