Élete
Élete
Balassi Bálint (nevét Balassinak és Balassának egyaránt írta) 1554. október 20-án Zólyom várában látott napvilágot a költőként már említett Balassi János és Sulyok Anna elsőszülött gyermekeként. Később egy öccse, Ferenc, és két huga, Anna és Mária született még. A dúsgazdag báró fia gondtalan, fényes jövőnek nézhetett elébe, s hogy ez mégsem így történt, azt éppen apjának, apja későbbi balcsillagának köszönhette. Tőle ugyanis nemcsak szertelen, zabolátlan természetét kapta örökül, de politikai kegyvesztettségét, összekuszált pereit, ellenségeit, rokon- és ellenszenveit is. Igaz, költői talentumát szintén apjától örökölte.
Balassi Bálint kitűnő nevelést kapott, s mint maga írja szerénykedve, "némi tanultságot", azaz alapos, korszerű reneszánsz műveltséget szerzett. Apja udvarában Bornemisza Péter tanította a vallás, valamint a latin nyelv és kultúra elemeire; egyik tankönyvük fenn is maradt: Volaterranus népszerű enciklopedikus munkája (Commentariorum urbanorum octo et triginta libri (Elmés és hasznos magyarázatok 38 könyve), Bázel 1530), melynek hátsó fedőlapja Bornemisza monogramja és bejegyzései mellett a gyermek Balassi kezeírását, tollpróbáit is megőrizte. A 11 éves fiú 1565-ben Nürnbergbe ment tovább tanulni; 1569-ben pedig apja valamelyik híres felső-németországi főiskolára akarta küldeni. Megvalósult-e szándéka, nem tudjuk, de Balassi Bálint tudós műveltsége magasabb külföldi iskoláztatást sejtet. S valószínűleg nemcsak német egyetemen, hanem Padovában is megfordult.
Életének első, sorsdöntő dátuma 1569, amikor Miksa király Balassi Jánost és sógorát, Dobó Istvánt – hamis rágalmak alapján – összeskűvés gyanúja miatt elfogatta. A család Lengyelországba menekült, ahol birtokai is voltak, s őket hamarosan a pozsonyi várból megszökött Balassi János is követte. Itt készült az ifjú Balassi első ismert zsengéje, a "németből magyarra az ő szerelmes szüleinek háborúságokban való vigasztalására" fordított vallásos elmélkedés, a Beteg lelkeknek való füves kertecske (Krakkó 1572). Balassi János ügyei lassan tisztázódtak, s 1572-ben Rudolf király koronázási ünnepségén a királyi kegyelmet formálisan is elnyerte. Ez volt az első s egyben az 449utolsó alkalom, amikor Bálint is sütkérezhetett a Habsburg-udvar napfényében: a koronázást követő lakomán bemutatott juhásztáncát Istvánffy még nagy történeti művében is érdemesnek tartotta megörökíteni. A királyi udvar bizalmát azonban sem az apa, sem pedig családja visszaszerezni már többé nem tudta. Pedig Balassi János, az őt továbbra is körüllengő gyanakvás eloszlatására, 1575-ben – a bécsi udvar intenciói szerint – fia vezetésével még Erdélybe is csapatot küldött, hogy támogassa Bekes Gáspár hadi vállalkozását Báthori István ellen. A vállalkozás balul végződött ugyan, s Balassi Bálintot buzogánnyal ütötték le Erdély határán, mint foglyot azonban barátként kezelték. Erdélyben rokonsága is volt, Báthori pedig nem feledkezett meg arról, hogy ifjúkorában ő is Balassi János oldalán tanulta a vitézi mesterséget. Ezért hiába követelte a török, nem volt hajlandó őt a portának kiadni. Felépülése után Balassi az olaszos műveltségű fejedelmi udvarban otthon érezte magát, tárva-nyitva álltak előtte a főúri udvarházak kapui; az erdélyi asszonyok és lányok pedig szívükbe zárták a daliás legényt, és kegyesen fogadták udvarlását, melynek etikettjéhez az esdő, bókoló szerelmes vers is hozzátartozott.
Mikor Báthori Istvánt 1576-ban a lengyelek királyukká választották, új hazájába sok erdélyi úrral és katonával együtt a "fogoly" is követte. Lengyelországban belevetette magát a színes, kulturált udvari élet forgatagába, ahol – saját szavaival – "nyugodalmas és gyönyörűséges életben és az sok deliciákban" volt része "mind királ és királné udvara népe közt". Egyelőre nem is szándékozott Lengyelből kijönni: négy évre elszerződött Báthorihoz katonának; – elhatározását azonban az itthoni bajok megvétózták. Apja elfogatása újra a küszöbön állt, részben a fia viselt dolgai miatt, hisz Báthori szolgálata a Habsburg-udvar szemében egyet jelentett a felségárulással. Hogy családján segítsen, 1577 tavaszán Dancka alól – ahol a poroszok ellen katonáskodott – hazaindult Magyarországra. Pedig tudta, hogy "magát ide gondra, suspitiora és oly életre, ki timoris et periculis plena est [félelemmel és veszélyekkel van tele]" hozza. S ráadásul, mire apja várába, Liptóújvárra hazaérkezett, az már nem volt az élők sorában, a könnyű életnek vége szakadt, saját lábára kellett állnia.
Huszonharmadik évét taposta ekkor, s mint maga írja, "a múzsák nyájasságának, a tudomány ékességének, a hosszú vándorlásnak és a huzamos udvari életnek hatása alatt" művelt udvari ember vált belőle. A magyar mellett még nyolc nyelven tudott: latinul, szlovákul, horvátul, lengyelül, románul, törökül, németül és olaszul. S a vitézi mesterségben is rég kijárta már az inaséveket. Az anyagi ügyekhez és jogi praktikákhoz azonban nem sokat értett, pedig erre lett volna legnagyobb szüksége, mert apja eléggé zilált anyagi ügyeket és bonyolult pereket hagyott maga után. Ezért kezdetben unokabátyjára, a csavaros eszű, ravasz Balassi Andrásra, a Balassi-árvák tutorára támaszkodott, aki "nemcsak szóban és írásban, de tetteiben sem szégyenlette a tisztesség korlátait általhágni". Unokaöccse tapasztalatlanságát, könnyelműségét alaposan ki is használta, bár Balassi – megvásárolva Werbőczy Tripartitumát – nyomban nekiállt fogyatékos jogi ismeretei pótlásának. Az önállósult Bálint anyagi gondjain egy jó házasság segített volna leggyorsabban; a Felvidék egyik legjobb hozományos lányánál, Krusith Ilonánál való próbálkozása azonban kudarccal végződött.
450Venus "fogadott fiá"-nak házasodási terveit és kísérleteit később sem pártfogolta a szerencse. Annál nagyobb sikerei voltak a "megtiltott szerelemben". Ifjonti fellángolások, könnyű kalandok és futó viszonyok után, 1578-ban végzete összehozta a "halhatatlan kedvessel": Losonczi Annával. A Temesvárnál elesett Losonczi István fiúsított leánya, s e réven a hatalmas Losonczi-vagyon birtokosnője, az Ausztriából ideszármazott Ungnád Kristóf egri kapitánynak, majd horvát bánnak a felesége volt; 4–5 évvel lehetett idősebb Balassinál. A költő, kiről a Balassi-kódex bevezetőjének írója – mint jellemzőt – fontosnak tartotta feljegyezni: "de nem mindent [mindenkit] hövít úgy az szerelem tüze talám mint őtet", az életvidám, "víg tekintetű", és – férje gyakori távolléte miatt is – szerelemre éhes szépasszonyban méltó partnerra talált. A közel hat évig tartó szerelemben Balassinak nemcsak a szíve, költészete is kivirágzott: szép versek sorát szerezte, hogy ezekkel magának szeretőjénél kedvet lelhessen (Anna-versek).
Balassit fűtötte az érvényesülés vágya, de apjától örökölt politikai priuszával, melyet még maga is megtetézett, a Habsburg-Magyarországon nagyobb karrierre aligha lehetett reménye. Ezt felismerve már 1579 tavaszán vissza akart menni Lengyelországba, de mivel engedélyt nem kapott rá, 50 lóval járó hadnagyságot vállalt Egerben. Négy esztendőt szolgált a legdicsőségesebb magyar végvárban, jelesen vitézkedve a békemegállapodások ellenére is mindig fel-felcsapó végvári harcokban, csetepatékban. A hadnagyságot azonban keveselte. Szinte minden évben instanciázott a bécsi haditanácsnál valamelyik jelentősebb végvár kapitányságáért. Kérte ő Zólyomot, Érsekújvárt, Palotát, Veszprémet, s végül megelégedett volna még Korponával is, de a bécsiek egyiket sem adták a Balassi-fiú kezére. 1581-ben a liptói főispánságot sem kapta meg, pedig ez neki, mint az egyetlen liptói mágnásnak, kijárt volna. Végül – 1582-ben – állítólag összeférhetetlensége miatt Egerből is távoznia kellett, s felszabadult energiái jó részét alkalmi – főként zsákmányszerző – portyázásokra, állandó pereire, s a zólyomi, selmecbányai stb. polgárokkal való viaskodásokra fordította, duhajkodásokra vesztegette.
Az 1580-as évek elején Balassi mint valóságos enfant terrible garázdálkodott a lassan konszolidálódó feudális világban. A szomszéd liptói nemesurakkal minden eszközzel folytatta az apjától örökölt villongásokat. Ha törvényes úton nem ért célt, jobbágyait uszította rájuk, jószágaikat hajtatta el, s ha elfogták, elítélték valamelyik szolgáját, várbörtönből is megszöktette. A személyén esett valóságos vagy vélt sérelmeket kíméletlenül megtorolta. Göppel Dávid bányamestert, mikor az nem tudta megfizetni adósságát, kivont karddal a megáradt patakba kergette, majd egy "büdös lyukba" zárta; apja egyik nemes tiszttartóját, Szkárossy Györgyöt pedig, mikor az nem tudott elszámolni, kegyetlenül elverte. De verés lett a nagyhatalmú selmeci bányabíró legényének az osztályrésze is, midőn a vihnyei hévízben nem átallott a "nagyságos" Balassi úr mellé telepedni. A városi polgárokkal egyébként is sok baja volt. Zólyomban, a privilégiumot kijátszva, már apja házat szerzett, s most Bálint is gyakran ütötte fel itt tanyáját, de hogy milyen eredménnyel, arról a derék zólyomi polgárok 1583-ban így nyilatkoztak: "már puszta nevére összeborzadunk, nem csupán látására." A zólyomi asszonyok és leányok – mint erre Balassi maga hivatkozott a megye gyűlés előtt – bezzeg nem borzadtak össze a daliás "magyar Alkibiádesz" (miként Rimay 451 nevezte őt) látásakor! Hiszen ha nem volt a szép Ungnádné közelében, minden szoknya tűzbehozta; a hodrusbányai mészáros fiatal özvegyén, a kívánatos Sommer Jánosnén – mint lesvetéshez értő végvári vitéz – az országúton ütött rajta. De nem is volt nagyon válogatós: 1580-ban, mikor Egerben szolgált, neve az egri házában örömtanyát fenntartó Rédey Bonaventura infámia perében is szerepelt. Az "ira" (harag) és "luxuria" (bujaság), mely a hű tanítvány, Rimay szerint egyedüli vétke volt, a panaszok, feljelentések áradatát szülte, és nem kis mértékben rontott az udvar és a hatóságok előtt amúgy sem rózsás helyzetén.
A botrányok híre természetesen Losonczi Anna fülébe is eljutott, s Balassi nem is győz "szeretője ok nélkül [!] való haragja és gyanúsága" miatt keseregni. A nála idősebb asszony azonban kisebb-nagyobb zivatarok után mindig megbocsátott, sőt még pénzzel is kisegítette csapodár szeretőjét. Végleges szakításuk oka nem is valamely alkalmi nőügy lett, hanem a későbbi feleség, Dobó Krisztina. Az egri hős 24 éves leánya alig temette el férjét, a gazdag Várday Mihályt (1583 decemberében), Balassi már döntött jövője felől: elveszi özvegyen maradt, gazdag unokahúgát, s ezzel megszilárdítja ingatag anyagi és társadalmi helyzetét. Elhatározta, hogy véget vet addigi viharos életének, s Losonczi Anna már terhesnek érzett szerelme helyett ő is a nagy vagyonú főurak konszolidált életét választja. Vitézei körében vidáman ünnepelte a "búszerző szerelemtől" való "szabadulását" (tavasz-énekek), nem is sejtve, hogy a házasság, melytől talpraállását remélte, a nagy keserűségek özönét szabadítja reá, s elrontja egész életét.
A nehézségekkel tisztában volt: egyrészt az unokatestvérek közti házasságot a törvény tiltja, másrészt a leendő feleség móringjának java, így Sárospatak, Krisztina bátyjának, Dobó Ferencnek, Zombor pedig az elhalt férj családjának a kezén volt. A törvényt azonban ki lehet játszani, és Balassi tudós alapossággal kereste meg ennek lehetőségét, áttanulmányozva a házasságjogi szakirodalmat s "főpapok" és "főprókátorok" szakvéleményét is kikérve. A hozomány megszerzésére pedig Dobó Krisztinával egyetértésben fortélyos haditervet eszelt ki: 1584 karácsonyán, mikor Dobó Ferenc és unokaöccse, Jakab – a költő –, távol voltak otthonuktól, Balassi vitézei élén Sárospatakon termett, s miután Krisztinával a templomban megesküdött, a gyanútlan őrséget lefegyverezte, és Sárospatak várát mint felesége hozományát birtokba vette. Nem sok időre, mert a meglepetésből felocsúdott várnép visszafoglalta, s a honfoglaló Balassiékat kiebrudalta, úgyhogy a lakodalmat is az egyik pataki polgár házánál ülték meg.
A komédiába fulladt várfoglalásnak szomorú folytatása lett. Dobó Ferenc a királyi vár elfoglalása – felségsértés számba menő bűn! – miatt Balassit Bécsben bevádolta; húga házasságát pedig – vérfertőzés címén – a nagyszombati szentszéknél megtámadta. Miközben ezek a perek a feudális bíráskodás bonyolultsága következtében lassan előrehaladtak, Balassit újabb és újabb csapások érték. Ekkor lépett nyíltan elszánt ellenségei közé gyámja és nagybátyja, a ravasz Balassi András, akivel a nyílt ellenségeskedés 1585-ben a véglesi örökség miatt robbant ki. Ezt a Zólyom megyei várat a Balassi család egy oldalága bírta zálogjószágként, és annak megvaszakadtával András és Bálint egyaránt felléptek örökösödési igényükkel. A Dobókkal folytatott perek mellé tehát most a véglesi pörpatvar is járult, s a bajokat 452betegsége is tetézte: 1585. október 3-án "testemben beteges lévén" már végrendeletét is megírta.
Lelkileg azonban felesége árulása sújtotta legjobban: Dobó Krisztina, látva, hogy férje szénája rosszul áll, már 1586-ban Balassi háta mögött bátyjával kezdett egyezkedni, sőt a házassági hűséget is megszegte. 1587 nyarán Balassi már "nemcsak jószágunkban, hanem egész famíliánk tisztességében járó dolog" ügyében kell hogy serénykedjék, felesége ellen válópert indítva – pedig közben fiacskájuk, János is megszületett. Közben közeledett a vérfertőzési és hatalmaskodási perében is a döntés ideje, s bár azzal próbálta helyzetét menteni, hogy az apai hitet elhagyva a katolikus vallásra tért (1586), joggal félhetett attól, hogy az 1587. november 1-én összeülő országgyűlés elmarasztaló ítéletet fog kimondani.
Végső veszedelmében mentette, ami menthető: az utolsó pillanatban (1587. okt. 28 – nov. 3.) potom pénzért minden ingatlanát átadta az unokaöccse szorult helyzetével visszaélő Balassi Andrásnak. "Kalapács és üllő" közé kerülve – azt gondolta, "előnyösebb lesz kevésért eladni, mint mindent ingyen elveszteni". S miután pénzét, értékeit és fontos iratait előre küldte Erdélybe, egyik barátjánál húzódott meg, készen arra, hogy ő maga is Erdélybe szökhessen. Ez lett tehát a házassága révén remélt nyugodt és békés életből; ezért hagyta el, tagadta meg Annát, élete legnagyobb szerelmét! E három év alatt lantja is nagyrészt elhallgatott, csupán néhány kétségbeesett, panaszos-dühös vers tört fel a lelkéből (istenes énekek) és egy megrázó költemény (1587) "jutván annak az szerelmesinek igazsága eszibe, akit ok nélkül bolondul elhagyott volt felesígiért".
S egyszerre, váratlanul fordult a kocka. Része volt ebben egyes barátainak és jóakaróinak, de valószínűleg annak is, hogy Balassitól immár nem lehetett mit elkobozni, s így egy elmarasztaló ítéletnek nem sok értelme lett volna. Dobó Ferenc is kénytelen volt felhagyni az ügy erőltetésével, s minél előbb lezárni azt, hiszen közben Krisztina hűtlensége az ő családját is kompromittálta. Ügyei 1588 tavaszára – úgy-ahogy – rendeződtek: a főbenjáró pereket megszüntették ellene, feleségétől elválasztották, legfontosabb birtokát, Liptóújvárt pedig, miután visszaváltása ügyében Balassi Andrásnál hiába kopogtatott, erőszakkal szerezte vissza. Katonai szolgálatot is kapott, kérése szerint száz lovas hadnagyságot Érsekújváron, s boldog, "hogy ismét katonává lehetnék". Sőt közben egy még nagyobb boldogság reménye is felcsillant előtte: 1587 őszén özveggyé vált Losonczi Anna, kinek emléke és "igazsága" egyre szebben élt ismét lelkében. Felmentése és válása után nem látszott megvalósíthatatlannak az ábránd: Ungnádné kezének s a vele járó Losonczi-birtokoknak az elnyerése.
Meg is kezdte az ostromot, egymás után küldve Anna címére a magyar irodalom eladdig legszebb költeményeit (Júlia-versek). Hiába volt azonban minden erőfeszítés, Losonczi Annától az újmódi "versszerző találmányokra… sem izenetben, sem levélben semmi választ nem vehetne". Ungnádné tudta, hogy régi szeretője mit sem változott, ha más nem, Balassi legújabb botránya, érsekújvári kapitányának feleségével, a szép Luciával való kalandja, s az ennek nyomán járó per, meggyőzhette róla. A Losonczi-vagyont különben is nehéz lenne együtt tartani vele, aki egész életében mindig csak eladott, de sohasem vásárolt, s aki ráadásul az udvar előtt is kétes hírben állt. A józan, 453számító, sikerében biztos kérőt viszont tűzbe hozta a közöny, s nemcsak az eszét, hanem a szívét is lángra lobbantotta, és saját bőrén tapasztalhatta az újra fellángolt "világbíró szerelemnek véghetetlen nagy hatalmát". Az, aki mindig nyert "menyeken és szüzeken", most – öt éve elhagyott – régi szeretőjénél, "az kiben minden reménységemet Isten után vetettem vala", megcsalatkozott, vesztett. Nyerni az ő költészetével újat szülő és újjászülető magyar irodalom nyert: egy ragyogó petrarkista vers-füzért (Júlia-ciklus), "új forma gyanánt" egy pásztordrámát (Szép magyar komédia) és annak utána még más nagy versek sorát. Végül pedig egy nagy lírai önéletrajz gondolatát és megvalósítását (A maga kezével írt könyve).
Az 1588 februárjában megindított ostrom teljes kudarca novemberre-decemberre már nyilvánvaló volt, érsekújvári "viszálya" miatt a katonaságból is kicsöppent, mindig zilált anyagi ügyei is újra válságosra fordultak. A Balassiak által csak zálogként birtokolt Liptóújvár kicsúszóban van a talpa alól, mert a kincstár vissza akarja váltani, s a gazdag véglesi örökségből ráeső részét sem tudja kikaparni Balassi András markából. Pedig Liptóújvár megtartása és a véglesi örök-rész az a bizonyos szalmaszál, amelybe úgy-ahogy kapaszkodhatott, a "nagyságos" titulusnak legalább a látszatát ideig-óráig fenntarthatta. Magyar főúr és jeles vitéz a végek közelében vár nélkül – ez már a teljes lecsúszás!
1589 tavaszán-nyarán, költői fejlődésének csúcspontján, lassan minden reménye szertefoszlott. Mivel éppen megindulóban volt a lengyel–török háború, engedett Báthori András, illetve más lengyelországi urak hívásának, s 1589 szeptember végén "egészen egyedől, lóra ülvén éjnek idején eltávozott ebből az országból". Illésházy István, kitől e sorok erednek, hozzáfűzte: "Bujdosása okául felhozza Balassi Andrást, aki jószágaira tör s akit nagyon fenyeget és Ungnád Kristóf özvegyét, aki nem akart hozzámenni feleségül." Anyagi ügyeit rendezetlenül hagyta hátra Balassi, versei gyűjteményét azonban lezárta, s a költészettel együtt a szerelemnek is végleg búcsút mondott. Elhatározta, hogy már csak Mars és Pallas katonája lesz ezután, s a hadakozáson kívül csak tudománnyal foglalkozik majd.
A lengyel földön Marst és Pallast kereső Balassit azonban végzete már legelső állomáshelyén ismét Venusszal hozta össze. Régi barátjának, Wesselényi Ferencnek dembnói várában várt reá az új szerelem, az úrnő, Szárkándy Anna személyében. Egy fél évig el sem mozdult mellőle, a sok keserves-viharos szerelem után a csendes boldogságot élvezte, s a magyar irodalmat – fogadkozása ellenére – egy újabb szerelmi versfüzérrel ajándékozta meg (Célia-versek). De ha féléves késéssel is, hű maradt elhatározásához, s mivel a lengyel – török háború elmaradt, Mars helyett egyelőre csak Pallás útját választhatta, s őt követve jutott el messzi északra, a tenger melléki Braunsberg jezsuita kollégiumába.
Az "Oceanum partján" elcsendesült lélekkel, halálára gondolva ír néhány istenes éneket, de azután 1591-ben hirtelen otthon terem, újult erővel veszi kézbe reménytelen pereit, közben kereskedelmi ügyletekkel, nagyarányú bor- és lókereskedéssel próbál pénzhez jutni, s egy új szerelem, a Fulviának nevezett ismeretlen hölgy is feltűnik a láthatáron. Pallashoz azonban nem lett hűtlen, ezekben az utolsó években mind nagyobb teret foglal el életében a tudomány, a tudós irodalom tanulmányozása. S ezen a téren barátokra, társakra 454is talál, kialakulóban van a legműveltebb főurakból, nemesekből egy szűk szellemi elit, mely legalább részben képes volt felismerni szellemi nagyságát. Ide tartozik kortársai közül Istvánffy Miklós, Illésházy István, Ecsedi Báthory István s a fiatalabb Darholcz Kristóf, Forgách Mihály, Révay Péter: a magyar késő-reneszánsz ekkor felnövekvő író-gárdája. Ennek a körnek a lelke azonban a leghívebb barát és költő-tanítvány: Rimay János, Balassi emlékének és költői hagyatékának védelmezője és gondozója.
Balassi műveltsége ebben az időben tovább gazdagodott; az ókori klasszikusokban, a hazai történetírókban való kiváló tájékozottságát ezekben az években mélyítette el. Braunsbergi tartózkodása idején Machiavelli Discorsiját is tanulmányozta, s talán itt kezdett hozzá utolsó nagyobb művéhez, a jezsuita Campianus vitairatának lefordításához (Tíz okok). Kortársai s főként Rimay tanúságtétele szerint nem maradt rá hatástalanul a magyar késő-humanizmus egyre inkább terjedő ideológiája, az újsztoicizmus sem; versein is megfigyelhetők már ennek első nyomai.
A sztoikus bölcsek társasága mégsem volt az ő világa. Élete és költészete elválaszthatatlanul a magyar reneszánsz fénykorához kapcsolódott, igazi világa a szerelem és a végek hősi életformája volt. Hogy a szerelmet megtalálta-e még egyszer Fulvia mellett, – nem tudjuk; a vitézi élethez azonban visszatérhetett, igaz, már csak meghalni. Az 1593-ban kitört ún. tizenötéves nagy török háború lendülete azonnal magával ragadta, s Pallas szolgálatát a Marséval cserélte fel. Részt vett Pálffy Miklós, a későbbi győri hős seregében a háború egyik első – diadalmas – hadműveletében, sőt eközben saját örökségét, apja egykori várait, a Nógrád megyei Kékkőt és Divényt is visszafoglalhatta a töröktől. A következő évben az ország színevirágával együtt ő is az esztergomi táborba gyülekezett – ha hihetünk Rimaynak –, a verseiben már többször megálmodott hősi halálra készülve. 1594. május 19-én érte a végzetes ágyúlövés, mely tíz napi szenvedés és egy kínos műtét után május 30-án halálát okozta.
Különös, egyedi életút volt a Balassié. Életét környezetével, osztályával, a politikai hatalommal való állandó összeütközés, a társadalommal való meghasonlás közepette élte le. Társadalmilag, vagyonilag egyre lejjebb sodródott, minden törekvése a felemelkedésre kudarcot vallott, s mennél nagyobbat bukott, annál merészebb és képtelenebb módon akart újra nyeregbe kerülni. Ez az örökös feszültség, diszharmónia szabadította fel benne a nagy lírikust, s ez tette egy megálmodott, de soha el nem ért harmónia énekeséve. A szerelem, a vitézség, a természet szépsége, s olykor isten jelentik számára ennek a másik, szebb és jobb világnak az ígéretét és igézetét, melyet sikerült versekbe öntenie, megteremtve a magyar reneszánsz igazi szintézisét.
