Istenes énekei
Istenes énekei
Vallásos verseket Balassi pályájának szinte valamennyi szakaszán írt; 19 istenes énekének kronológiája teljes pontossággal nem is állapítható meg. Néhány közülük korai szerelmes költeményeivel, illetve az Anna-versekkel egyidőben készült, egy-egy csoportjukat 1589-ben és 1591-ben írta, a legmarkánsabb darabok azonban a jelek szerint a házasságát közvetlenül megelőzően, illetve az azt követő válságos években születtek. Ekkor, 1584–1587 között, az istenes énekek lírájának egyedüli termékei; Balassi költői fejlődésében a vallásos költészetnek ezért a korai vitézi énekek és a Júlia-versek között volt a legnagyobb szerepe.
Szerelmi és vallásos költészet, mint minden nagy reneszánsz lírikus életművében, a Balassiéban is szerves egységet alkotott. Különösen korai istenes énekeinél (Balassi Bálint nevére, Mégis bővebb szóval kérleli Istennek haragját, Deo vitae mortisque arbitro (Istennek, élet és halál urának)) szembetűnő a szerelmiekkel való rokonság. Az istenhez fohászkodó Balassi mondanivalója gyakran alig különbözik a szerelmeséhez esengőtől: isten is épp olyan elérhetetlen, mint az imádott hölgy, s ha úgy érzi, hogy isten elfordult tőle, amiatt éppúgy panaszkodik, mint kedvese kegyetlenségén, s mindkettőhöz megértésért, bocsánatért, kegyelemért könyörög. Ez a hasonló alaphelyzet nemcsak az érvelés hasonló menetét, hanem gyakran szinte azonos fogalmazást, a szerelmi énekek frazeológiájának az istenesekbe való átvitelét eredményezi. A Bizonnyal esmérem rajtam most erejét… kezdetű Anna-vers mellett ott áll a Bizonnyal esmérem rajtam nagy haragod… kezdetű istenes; a megszólítástól eltekintve akár egy szerelmi ének is kezdődhetne ezzel a sorral: "Ó szent Isten, kit kedvedben mint kegyes kebledben egyszer már bévettél"; ez a hölgyéhez intézett könyörgő-követelő fogás: "Mit engedhetnél meg, ha ellened való vétkem nem volna?" – pedig így tér vissza a vallásos lírában: "S mit engedhetnél meg, ha nem vetkeznének te ellened az hívek?" A versformákat is legtöbbször udvarló költeményeitől kölcsönzi, mitsem törődve az istenes tartalom és a profán ritmus disszonanciájával.
Balassi vallásos és szerelmi lírájának egymást feltételező összefüggése abban a költeményében a legszembetűnőbb, Kiben bűne bocsánatáért könyörgett akkor hogy házasodni szándékozott (1584). Egy mélyen megrendült lélek bűnbánó vallomása ez a vers – talán a legtisztábban vallásos jellegű valamennyi istenes éneke közt –, a költő mégis szerelmi énekeinek gondolatmenetét folytatja benne, ha ellentétes értelemben is. "Bocsásd meg Úristen ifjúságomnak vétkét…" – hangzik a könyörgés, mely voltaképpen egy reneszánsz kori "Elbocsátó, szép üzenet", az Anna-versek igazi lezárása. A szerelmet, melyet mint "búszerzőt" utasított el a vitéz barátok társaságában, 463itt mint bűnös életet, az "ifjúság vétkét" tagadja meg isten és a világ előtt. A költő őszinteségéhez nem férhet kétség, hazug szívből ily önkínzó ének nem fakad, létrejöttének belső indítékai között ott lappang mégis az önigazolás szándéka, a közvélemény megváltoztatásának, maga mellé hangolásának igénye.
Az istenes költészet e szubjektív, világi ihletettsége nyilvánul meg azokban a verseiben is, melyeket házassága után, a rátámadt veszedelmekkel viaskodva vetett papírra. Mint verselő kor- és sorstársai hasonló helyzetben, ő is vallásos versekben tudta csak kifejezni megvertségét, tajtékzó dühét kiszolgáltatottsága miatt, parázsló gyűlöletét vesztére törő ellenségeivel szemben és reménykedését, hogy e vízözönből a bibliai Noé példájára valamiképpen ő is megmenekül. Bűntudatról nem vallanak ezek a versek, Balassi úgy érzi, hogy megbánta már vétkeit s joggal számíthat isten támogatására. Ezt el is várja tőle; s miközben bosszút kér ellenségei fejére ("Ellenségimnek az kölcsönt te bővön megadod; Igazságoddal az álnok szíveket is megrontod"), feltételeket szab: hálát, dicsérő éneket ígér, ha isten megsegíti (Az te nagy nevedért…). Egy alkudozó, periratokhoz hasonló, vitatkozó modor lett általánossá ezeknek az éveknek az istenes verseiben: isten köteles őt kimenteni veszedelméből, – fejtegeti – hiszen Krisztus áldozatával frigy létesült isten és ember között, mindkét felet kötelező szerződés. Segélj meg engemet… kezdetű énekében racionálisan magyarázza istennek, hogy önmaga ellen cselekszik, ha nem segíti őt:
Kiből uram néked de mi hasznod lenne,
Ha az kétség miatt ő pokolra menne?
Ha az kétség miatt ő pokolra menne?
"Avval ugyan nem öregbül hatalmod" – figyelmezteti egy másikban (Az Szentháromságnak első személye…), majd egészen oktató hangon folytatja érvelését:
De ha megmentesz, ez jók következnek:
Egyik ez, hogy mind holtomig dicsérlek,
Másik meg az, hogy azok is megtérnek,
Kik segedelmedről kétségeskednek.
Egyik ez, hogy mind holtomig dicsérlek,
Másik meg az, hogy azok is megtérnek,
Kik segedelmedről kétségeskednek.
Ezek a vitában fogant, indulatokat és kétségeket tolmácsoló költemények a lélek háborgásainak kivetítődései; csapongó, izgatott menetű és belső ellentétektől feszülő alkotások. Írásuk alkalmával nem törődött Balassi a Marullus-fordításokon edződött műgonddal. Nem is érett, kidolgozott művek, de annál becsesebbek mint a személyes líra minden keretet áttörő és itt valóban "egeket" ostromló megnyilatkozásai. Tudott azonban Balassi istenes verseket a tudós retorika formai igényességével is írni, példa rá Hymnus secundus (Második himnusz) című, második szentháromság-himnusza. Ebben az 1588-ban vagy 1589-ben keletkezett fohászban a vitézi költészet terminológiájával közeledik Krisztushoz, mennyei "hadnagyához", elhalmozva őt a "Te vagy szál kópiám, te vagy éles szablyám, jó lovam hamarsága" epitetonokkal. A vitézi optimizmus 464lendületes kifejezése ellenére, e kiérlelt stílusú, szabályosan szerkesztett költemény mégis pedánsnak, a tudós költő rutin munkájának tűnik, s művészi hatása alatta marad a házasság utáni évek formátlanabb, de erőteljesebb líraiságú énekeinek.
Balassi istenes költészetében igazi líraiság és magas formakultúra tökéletes egymásra találása zsoltárparafrázisaiban valósult meg. A zsoltárok hatása – mint általában a világiak vallásos líráját – korán megérintette Balassit: nagy bűnbánó énekének keletkezésében szerepe volt a 6. zsoltár inspirációjának is, Az te nagy nevedért… kezdetű bosszút követelő verse pedig az 54. zsoltáron alapul. A zsoltár azonban a humanista költő számára nem csupán alkalmas keret személyes mondanivaló közlésére, hanem Petrarcától kezdve műköltői példakép is, a tudós imitáció tárgya – a petrarkizmus vallásos megfelelője. 1589-ben nagy irodalmi vállalkozásai idején Balassiban is élhetett egy humanista psalterium létrehozásának szándéka: erről tanúskodnak immár humanista példák nyomán írt – zsoltárparafrázisai. A 27. psalmus (Az én jó Istenem…) írásakor George Buchanan (1506–1582) skót humanista költő latin zsoltárparafrázisa, a 148. számúnál (Mennyei seregek, boldog tiszta lelkek…) pedig a humanista és reformátor Theodor Beza (1519–1605) latin metrikus zsoltára volt a mintája. A 42. zsoltár (Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett…) esetében pedig Buchanan és Beza szövegei mellett esetleg Kochanowski lengyel psalteriumának ismerete is nyújtott ösztönzést. Balassi érdeklődését, személyes érdekeltségét a zsoltárok iránt az is fokozta, hogy állítólagos szerzőjüket; a bibliai Dávid királyt félig-meddig önmagához hasonlónak, lelki rokonának érezhette. Hiszen Dávid költő is, vitéz is, bújdosó is volt, s bújálkodásra is hajlamos; bűnbánata és isten félelme, s az ezek mögé rejtett evilági érzései könnyen visszhangot verhettek a szerelem és vitézség magyar költőjének lelkében. Dávid zsoltár-stílusában, szavaiban Balassi egyik költői anyanyelvét találhatta meg, melyen nagy erővel, ragyogó művészi színvonalon fejezhetett ki minden olyan mondanivalót, melyre a petrarkista szerelmi vers elégtelennek bizonyult. Ellenségei iránt érzett féktelen haragja sehol sem tombol akkora erővel, mint 42. zsoltárában, ahol egy-egy indulatos mondatát négy-öt strófán hullámoztatja végig; a természet, a hazai táj iránt érzett rajongása pedig tavaszi és vitézi verseiben sem szólalt meg oly lendülettel, mint – isten dicséretének ürügyén – a 148. psalmusban:
Tenger mély örvényi, mennydörgés, s villámás,
Eső, hó, szél és vész, háború, csattogás,
Hegyek, völgyek s nyárban fejérlő sok havas,
Eső, hó, szél és vész, háború, csattogás,
Hegyek, völgyek s nyárban fejérlő sok havas,
Szép halmok, zöld ágak, ékesült kis dombok,
Fák, kik külömb-külömb szép gyümölcsöt hoztok,
S füvek, kik gyönyörű szaggal illatoztok,
Fák, kik külömb-külömb szép gyümölcsöt hoztok,
S füvek, kik gyönyörű szaggal illatoztok,
Sok színben tündöklő ékes szép virágok,
Erdőkben, cserékben vadak kik lakoztok,
Örökké az Úrnak nevét kiáltsátok!
Erdőkben, cserékben vadak kik lakoztok,
Örökké az Úrnak nevét kiáltsátok!
465Az istenes énekek utolsó csoportjának a halál a középponti gondolata. Ez először 1589 nyarának reménytelenné vált hónapjaiban kapott hangot lírájában, ekkor fohászkodott istenhez a Nincs már hová lennem… kezdetű megindító kis könyörgésében ilyen sorokkal:
Áldj meg vitézséggel s az jó hírrel névvel,
Hogy szép tisztességgel mindent végezzek el,
Öltöztess fel fegyvereddel, jó ésszel, bátor szívvel.
Hogy szép tisztességgel mindent végezzek el,
Öltöztess fel fegyvereddel, jó ésszel, bátor szívvel.
A katonaének szomszédságában keletkezett vers a "jó hírért névért s az szép tisztességért" mindent hátrahagyó vitézek szellemében, életsorsukat átérezve és attól búcsúzva kívánja, hogy ő is mindent hozzájuk hasonlóan "végezzen el", fejezzen be. Két évvel később (1591) két kis lírai remekműben (Kegyelmes Isten…, Adj már csendességet…) öltött testet az elmúlásnak, a halálban való megnyugvásnak a hangulata. Vallásos bújdosó vers mindkettő, az immár teljesen egyedül maradt, barátaitól, kedveseitől, hazájától távol sodródott magányos lélek könyörgése. A végső pihenésre készülő bújdosó a legtökéletesebb formaművészet birtokában sóhajt az utolsó felmentés és az engesztelő halál után:
Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát,
Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván hajlak meg nyugodván bú s kín nélkül.
Kit jól gyakorolván hajlak meg nyugodván bú s kín nélkül.
E lehellet-finomságú sorokat még egy utolsó istenes vers követett, immár a halál valóságos közelségében. Halálos sebbel, halálos ágyán jajdult fel a költő utoljára megrendítő 50. zsoltárában (Végtelen irgalmú…), az ún. bűnbánó zsoltárok egyikében. Beza parafrázisát követte, mégis szinte hátborzongatóan idézi minden sora az esztergomi táborban haláltusáját vívó költő érzéseinek, gondolatainak rezdüléseit. "Fene ötte" sebe kínjai közt könyörög istenhez a testi fájdalom csillapításáért: "ne szárazd ki velőmet csontomból" – és a hívő ember utolsó lelki gyötrelmeinek enyhítéséért: "mosd el bűnöm rútságát, S együtt az rút hírrel, mint rút bűnt enyészd el förtelmes büdös szagát."
Balassi költészetében az istenes tematika a lehető legátfogóbb keretnek bizonyult a személyes lírai mondanivaló számára. Keret, melybe minden elfér, a legföldibb, legvilágibb érzések egész széles skálája. Lírájának ez az ága a leginkább "modern", de éppen ezért nem a legkiérleltebb, nem a legmélyebb. A zseniális villanások e költészete mellett az igazi kiteljesedést a harmónia világa jelenti, ez pedig Balassinál eltéphetetlenül a szerelemhez, Júliához kapcsolódik.
