Vigasztaló könyvek és vitairatok
Vigasztaló könyvek és vitairatok
A prédikáció mellett a magyar nyelvű protestáns egyházi prózairodalom népszerű didaktikus-vallásos műfaja volt a "vigasztaló könyv". Első emléke Heltai tollából származott, a mostani periódusban pedig Balassi Füves kertecskéje szolgáltatott rá példát. Mindkettő német eredeti nyomán készült, s a műfaj többi terméke is német példákhoz és mintákhoz igazodik. Ezeknek az írásoknak a szerzői legfőképpen a halál keresztény módon való fogadására akarják előkészíteni híveiket, üdvös tanácsokat adnak részükre számadásuknak istennel és embertársaikkal való rendezésére, s ismertetik a protestáns egyházaknak a túlvilági életre vonatkozó hittételeit. A 16. századi prédikátorok "teológiai racionalizmusa" e művekből kirekeszti a túlvilági víziók fantasztikumát és az érzelmek közvetlen, intenzív megnyilvánulásait, legtöbbjük ezért száraz és nehézkes. A már ismert szerzők népszerű vigasztaló könyvei között említhetjük Károlyi Péternek Az halálról, feltámadásról és az örök életről (Debrecen 1575), valamint Kulcsár Györgynek Az halálra való készületről rövid tanúság (Alsólendva 1573) és Az ördögnek az poenitenciatartó bűnössel való vetekedéséről (Alsólendva 1573) című iratait. Az efféle munkák közül Sibolti Demeter († 1589) dunántúli és kisalföldi lutheránus prédikátornak Lelki harc (Galgóc 1584) című irata volt viszonylag a legönállóbb. E szépen megírt könyvecskében a bűnös ember töprengései, lelkiismeretfurdalásai 505szólalnak meg, s kétségeire a szentírás (vagy aki azt idézgeti) felelget. A kegyes, erkölcsös életre és az illő módon való meghalásra oktató irodalom a 17. században a manierizmus s főleg a barokk korában éri majd el virágkorát, életre keltve a középkori ars moriendik gazdag hagyományait is.
Egy másik nagy jövőjű műfajnak, a világiak, nem pedig tudós teológusok részére írt vallásos vitairatnak, többnyire katolikusok a művelői, hiszen elsősorban nekik volt szükségük arra, hogy elvesztett híveiket visszaszerezzék. Telegdi mellett harcostársát és munkássága legközvetlenebb folytatóját, Monoszlóy Andrást (1552–1601) tekinthetjük a vitairodalom legtermékenyebb művelőjének ebben az időszakban. Monoszlóy előbb Nagyszombatban, Telegdi környezetében működött, majd Pozsonyban lelkészkedett, 1599-től pedig veszprémi püspök volt. Legkorábbi munkája, A közönséges keresztény hit ágazatainak… oltalma című vitairat (Nagyszombat 1588), Telegdi utolsó munkáját veszi védelmébe egy azóta elveszett protestáns művel szemben. További három írása a katolikus egyháznak azokat a hittételeit igyekszik bizonyítani, amelyeket a protestánsok a leginkább támadtak. (A szenteknek hozzánk való segítségéről, Nagyszombat 1589; Az üdvösségre intő képeknek tiszteleteiről, Nagyszombat 1589; Az Isten malasztjáról, az szabad akaratról és az Istennek akaratjáról való tudomány, Nagyszombat 1600.) Monoszlóy képzett humanista: művei latin előszavaiban valamint latin nyelvű hitvitázó munkájában Brevis ac catholica confutatio… (Rövid és közönséges cáfolat), Nagyszombat 1593) megcsillogtatja a humanista retorikában való jártasságát, s – akárcsak Telegdi – mindig feltünteti forrásait és idézetei lelőhelyeit. Mindketten gyümölcsöztetik vitairataikban a humanisták és protestánsok által egyaránt tisztelt Szent Ágoston műveit; utolsó könyvében Monoszlóy teljesen az ő érvelését veszi alapul. Monoszlóy higgadt, a durvaságoktól és személyeskedésektől tartózkodó vitázó; a 17. század elején kibontakozó heves hitvitázó irodalom inkább Telegdi szenvedélyesebb vitastílusát fejlesztette tovább.
A 16. század utolsó évtizedeinek egyházi prózairodalma a magyar értekező próza történetében jelentékeny állomás. Az a fejlődés, melynek élén Dévai Bíró Mátyás és Ozorai Imre teológiai prózája állt, és amely Bornemisza műveiben már érett műprózát eredményezett, ezeknek a most tárgyalt – humanista képzettségű – egyházi íróknak a munkásságában izmosodott meg, vált könnyen gördülő, a legbonyolultabb kérdések tolmácsolására is alkalmas magyar értekező prózává. Igaz, egyelőre még csak vallásos, egyházi vonatkozásban, előkészítve ezzel – különösen Telegdi munkássága révén – a vallásos értekező próza legnagyobb mesterének, Pázmánynak munkásságát.
