62. AZ ÍRÁSBELI KULTÚRA SZÉTÁRADÁSA
62. AZ ÍRÁSBELI KULTÚRA SZÉTÁRADÁSA
(VARJAS BÉLA)
(VARJAS BÉLA)
A 16. század utolsó harmadában az írástudó réteg jelentős mértékben megszaporodott. Az írás ismerete az életnek szinte nélkülözhetetlen eszközévé vált. Elengedhetetlenül szükség volt rá a közigazgatási, társadalmi, gazdasági és kulturális érintkezés csaknem minden vonatkozásában. Az állami irányítás és ezzel együtt az adminisztráció a közösség és az egyén életét egyre szövevényesebben hálózta be; a központi kancelláriákon kívül újabb meg újabb hivatalok, kamarák kerültek felállításra. Ugyanígy folytonosan bővült a megyei, városi, községi igazgatás; egyre szaporodott a jegyzőkönyvek, felterjesztések, végzések, határozatok, rendeletek, ítéletek írásbeli megőrzése és közlése; pénz-, adó-, vámkezelési ügyek, elszámolások írásba foglalása. A végvárakban felduzzadt a várak felszerelésével, a katonák ellátásával kapcsolatos adminisztráció. A feudális nagybirtok távoli országrészekben szétszórt részeinek irányítása s különösen a korszerű árutermelő nagyüzemek, majorságok igazgatása a beszámolók, gazdasági, pénzügyi jelentések, termelési utasítások, kereskedelmi levelek egyre nagyobb tömegét szülte. Sőt még a török közigazgatás sem nélkülözhette a magyar írásbeliséget, hiszen nemcsak a hódoltság magyar lakosságával, hanem a királyi Magyarország és az erdélyi fejedelemség kormányszerveivel, a magyar végvárakkal és a határmenti birtokosokkal is írásban magyar nyelven érintkeztek.
Az írástudók iránt megnövekedett kereslet következményeként rendkívül megnőtt az alacsonyabb hazai iskolát végzett kisértelmiség száma, melynek folyamatos utánpótlását a protestáns iskolarendszer kielégítő módon biztosítani is tudta. Mindezzel párhuzamosan a magánéletben is szinte ugrásszerűen emelkedett az írásbeli tevékenység: a magyar nyelvű személyes feljegyzések készítése, a családi és baráti levélváltás különösen a század utolsó harmadában öltött nagy méreteket. Fokozatosan írástudókká lettek sokan a társadalom olyan rétegeiből is, akiknek hivatásához, foglalkozásához nem tartozott hozzá szükségszerűen az írás; így a gazdálkodó kisnemesség, a félparaszti mezővárosi középrétegek, a végvári katonaság soraiban; sőt már a nők körében is terjedni kezdett az írni-olvasni tudás.
516Ez a társadalmi összetételében igen heterogén betűismerő tömeg olyan kiterjedt írásbeli gyakorlatot fejlesztett ki, hogy a század vége felé a magánosok nagyarányúvá fejlődött levelezése és az állami, megyei, városi adminisztráció írásbeli tevékenységének roppant megnövekedése s ezek kölcsönhatása elvezetett egy eléggé egységes írott köznyelv kialakulásához, amit különösen a század közepe óta, a hazai könyvnyomtatás kifejlődésével, a sokszorosított, nagyszámú azonos irodalmi szöveg terjedése is jelentős mértékben előmozdított.
Az írásbeliség e nagymérvű szétáradásával természetesen a deákság, a deák műveltségűek korábban eléggé egységes értelmiségi vagy legalábbis írásbeli munkája után élő rétege már a század közepe óta kezdett fellazulni, megbomlani, elvesztette lassan régebbi sajátos deákvonásait. Megmutatkozott ez többek között abban is, hogy a betűismerők új rétegében gyengült a latin nyelv ismerete, s mind nagyobb lett azoknak a száma, akik csak magyarul tudtak írni-olvasni. Ez azonban nem jelentette a közönség e rétegében egyúttal a klasszikus műveltségi elemek, a reneszánsz ízlés háttérbe szorulását. Sőt az antik irodalom ismerete, a reneszánsz szemlélet és életfelfogás bizonyos közkeletűbb, népszerűbb vonatkozásaival most kezdett behatolni, most kezdte átjárni az írástudók e táborát. A füleki vár két tisztje, Barna Ferenc és Darvas Kristóf 1593-ban Körmöcbánya tanácsához intézett élelmet sürgető levelében például latinul idézte "az pogán bölcs", azaz Horatius egyik szállóigévé vált sorát. A görög-római történelem eseményei, a görög-római írók és költők egyes művei, az ókori mítoszok népszerűbb történetei és főbb isten-szereplői hovatovább már természetes tartozékai lettek ennek a műveltségnek, összevegyülve a bibliai történetek, hősök, példázatok magától értetődő ismeretével.
A deák kultúra tehát a század végén feloldódott egy népszerűbb, reneszánsz elemekkel telített széles körű közműveltségben, azzal mosódott egybe. Az írni-olvasni tudók felduzzadt táborában természetesen még a deákirodalom műfajai éltek tovább, de tartalomban, tárgyban, felfogásban már erősen reneszánsz jelleget öltve.
A legnépszerűbb műfaj továbbra is az ének maradt; ebben úgyszólván az élet valamennyi megnyilvánulásának irodalmi lecsapódását megtaláljuk. A líra részben latin humanista példák ösztönzésére, részben a magasabb társadalmi körök költészetének hatására most már határozottan elkülönült az epikától, témaköre is tágabb lett (panaszvers, katonaének, vitézi fohász, bujdosó vers, rab-ének, elmélkedő ének stb.), érzelmileg differenciáltabbá, színesebbé, mélyebbé vált, és egyúttal megkezdődött a rövidebb, tömörebb, zártabb formák irányába való átfejlődés (verssorok megrövidülése, néhány szakaszos dalszerű kompozíció stb.).
Az énekes epika (a históriás ének) e periódus reneszánsz témáiban régi és új novellák, mesék verses feldolgozásában érett költői elbeszéléssé. Puszta eseménysort regisztráló előadások helyett most már érzelmeket, emberi indulatokat, tetteket mind jobban feltáró, művészien motiváló törekvések teszik egyre szebbé és hatásosabbá ezeket az énekeket. Miközben Balassi a humanista szöveg-verset teremtette meg, a népszerű ének-műfaj is eljutott mind a lírában, mind az epikában művészi kiteljesedésének legmagasabb fokára s valóban költészetté vált.
517E népszerű ének-irodalom termékei a magyar nyelven való versszerzői gyakorlat széles körű társadalmi elterjedettségét mutatják. A 16. század folyamán kialakult formulák és sablonok segítségével bárki, aki valamelyes iskolai műveltséget szerzett, éneket is tudott írni. A szerzők köre kiszélesedett, s a "hivatásos" énekmondók, prédikátorok, iskolamesterek mellett megjelent egy új költőtípus is: a harcoló vitéz. Wathay Ferenc költészete, akinek a véletlen folytán teljes költői oeuvre-je korunkra maradt, ennek a fejlődési folyamatnak tipikus jelensége.
A népszerű irodalom prózai ága viszonylag későn, az olvasóréteg jelentős növekedésével párhuzamosan, az 1560-as évektől kezdett csak megerősödni. Bár a mindennapi élet írásbeli gyakorlata (levelezés, ügyiratok, feljegyzések stb.) a prózai fogalmazás serkentője volt, az irodalmi próza műfajai mégis lassabban fejlődtek ki, mint az énekirodalomé. Emez a szóbeliség régóta kicsiszolt formáin, sablonjain növekedhetett tovább, a kötetlenebb szerkesztésű, a grammatikai, logikai, stiláris fegyelmet lazábban tartó beszélt próza azonban sokkal kevésbé volt kész kifejező eszköze az írásban rögzítendő szövegnek. A próza állandósult formái, sztereotip kifejezései, fordulatai, szólásai csak díszítő, fűszerező elemei az előadásnak, de a szabatos és művészi megfogalmazás, a gondolati és érzelmi tartalom adekvát nyelvi kifejezése csak hosszabb irodalmi fejlődés és érés eredményeként jelentkezhetett. Ebben a latin nyelv példája nyújtott segítséget, minthogy egy kialakuló írott köznyelv nem csupán önerejéből, hanem jelentős mértékben irodalmilag fejlett nyelvek hatása nyomán emelkedik független irodalmi nyelvvé. Részben ez az oka, hogy a népszerű prózai művek igen tekintélyes hányada is fordítás, latinból való átdolgozás.
