Kalandos szerelmi történetek
Kalandos szerelmi történetek
A század vége felé a verses históriák műfaja erős hanyatlásnak indult. A szépirodalmi jelleg uralkodóvá vált ugyan a moralizáló szándék teljes háttérbe szorulásával, de a történetek egyre bonyolultabbakká, terjengősebbekké váltak, s ezáltal mind jobban ellentétbe kerültek az énekelt história műfajával. A rövidebb, novellisztikus történet, áttekinthető szerkezeti vázával, alkalmasabb volt énekelt história formájában való előadásra, mint a századvég 534mintául választott történetei: az antik irodalom hanyatló, dekadens ágához tartozó késő-görög kalandregények.
A szerelmi tárgyú históriák eme két csoportja között átmenetet képez a Czegei Névtelen műve: Effectus amoris, az szerelemnek ereje (Debrecen 1588). Ismeretlen nevű szerzője "Erdélynek híres neves jó földében, Czegében az holdas tónak fektében", mint "skólamester" ültette át az Athenaiosz Bölcsek vacsorája című művébe beillesztett történetet, latin közvetítéssel. Odatis és Zariadres szerelmi történetét "atyáknak, anyáknak tanúságokra" szerezte, viszont eredetijét éppen erotikus irányban bővíti ki, ellentétben a többi széphistóriaszerzővel, akik a mintául vett szöveg erotikus részleteit elhagyják vagy lerövidítik. A Czegei Névtelen forrásától függetlenül elmondja, mi történt akkor, amikor a szerelmesek "Venus istenasszonynak áldozának, kertbéli szép rózsákat szaggatának". A történet rövid, novellisztikus, az új irányt a későgörög forrás kiválasztása jelenti.
A késő-görög regények tipikus jellemvonásait teljes mértékben tartalmazza Leucippe és Clitophon széphistóriája. Eredetije Akhilleusz Tatiosz terjedelmes elbeszélése. Fordítójáról, a keletkezés helyéről és idejéről semmit sem tudunk, mert a műből mindössze két nyomtatványtöredék maradt fenn. Valószínűleg a teljes regény fordítása elkészült (az egyik nyomtatványtöredék a tizedik "K" ívből való), ebben az esetben ez a história a legterjedelmesebb verses széphistóriánk. A keretbe foglalt szerelmi történet kapcsán rendkívül bonyodalmas események végeérhetetlen tömege kerül elmondásra: kalandos tengeri utazások, kalózok támadásai, hajótörések, váratlan találkozások s a történet végén meglepő fordulat, melynek során a szerelmesek csodálatos módon ismerik fel egymást. A fordító igyekezett híven követni eredetijét (a görög regény egyik latin fordítását), kerüli a bőbeszédűséget és tömörségre törekszik, ez azonban – amint a fennmaradt töredékekből megállapítható – nem mindenütt sikerült neki, igen gyakran nehézkes és homályos. Czobor Mihálynak – az udvari irodalom keretében tárgyalt – Aithiopika- fordítása a verses kalandregényeknek ugyanebbe a típusába tartozik.
Hasonló a szelleme egy ismeretlen fordító Apollonius-fordításának is (Szép krónika, miképpen az Apollonius nevű királyfi egy mesének megfejtéséért elbújdosván, az tengeren mindeneket elvesztvén…, Kolozsvár 1591), noha alapja nem görög regény, hanem a Gesta Romanorum. A történet azonban kirí e tanító célzattal összeállított gyűjteményből, s valószínűleg görög eredetin vagy legalábbis a görög kalandregények szellemében írt latin történeten alapszik. Középkori prédikátorok soha nem szoktak hivatkozni rá; a névtelen fordító sem fűz hozzá erkölcsi elmélkedést, hanem szórakoztató célzattal ültette át magyar nyelvre, "mint Apollonius király az tengeren, búdosván elméjében, az ezer ötszáznak és a nyolcvan nyolcnak kétséges eleiben." Nótául a Lucretia nótáját választotta. Verselése költői szépségek nélkül, de eléggé könnyen folyik, s ennek köszönhető, hogy ponyvakiadványai még a 18. század folyamán is megjelentek. (Az a feltevés, mely szerint átdolgozója Bogáti Fazekas lett volna, teljesen megalapozatlan.)
A szerelmi tárgyú verses históriáknak a 17. században még egy elkésett képviselőjük akadt: egy ismeretlen 1628-ban Ovidius Metamorphosesének egyik történetét verselte meg (Historia egy Pyramus nevű ifjúról és Thysberül, kik egymásért való szeretetekért halálokat nem szánták, Buda 1740).
