11. A TÁRSADALMI ERŐVISZONYOK
11. A TÁRSADALMI ERŐVISZONYOK
(KLANICZAY TIBOR)
(KLANICZAY TIBOR)
A 13. század elejétől a 15. század derekáig terjedő két és fél évszázadot a magyar történetírás több kisebb periódusra tagolja: 1172–1250, 1250–1320, 1320–1382, 1382–1439. A gazdasági, társadalmi, politikai fejlődésnek ezek a jól elhatárolható kronológiai egységei a kultúra és irodalom történetében is kimutathatók. E hosszú periódus irodalmát mégis együtt tárgyaljuk, részben a fennmaradt emlékek viszonylag kis száma miatt, részben pedig a kor irodalmának alapvető ideológiai-tartalmi egysége következtében. A magyar társadalom ugyan ezalatt igen nagy utat tett meg, a 13. század elején kialakult struktúrája lényegében mégis változatlan maradt a periódus végéig. Az osztályviszonyok alakulásában nem minőségi változások, hanem csak menynyiségi eltolódások következtek be, a 15. század közepére halasztva ezáltal az irodalmi fejlődés következő, jelentős fordulatát.
A középkori kultúra és irodalom virágzásának e századaiban a nagybirtokos osztály hatalmi túlsúlya érvényesült. Ennek kialakulása a királyi birtok felmorzsolódása nyomán, 1200 körül következett be; ettől kezdve az egyházi és világi magán-nagybirtok lett a magyar feudalizmus alapja. Az uralmon az egyház és az oligarchia osztozkodott – a 13. században még az előbbi bizonyult erősebbnek, 1300 körül azonban már az utóbbi vált hangadóvá, s gyakran formálissá tette a királyi hatalmat is, minduntalan veszélyeztetve az állam egységét és függetlenségét. Ilyen körülmények között – miként a középkori államok többségében – Magyarországon is a királyság volt a haladó elem, amely újra meg újra törekedett a központi hatalom megszilárdítására. A kiválóbb középkori magyar királyok ez irányú igyekezete azonban – a megfelelő gazdasági és társadalmi feltételek híján – a 15. század derekáig csak átmeneti sikereket érhetett el.
A királyok vagy birtokaik visszaszerzése és növelése révén, vagy pedig az oligarchiával szemben álló más társadalmi osztályokra támaszkodva próbálhatták megerősíteni hatalmukat. Az előbbi módon járt el a tatárjárás előtt IV. Béla (1235–1270), de az országra zúduló katasztrófa után rászorult az oligarchia támogatására, s kénytelen volt eltűrni megerősödését. Több sikerrel lépett fel a tartományurak ellen Károly Róbert (1308–1342), akinek sikerült 67is a királyi hatalom tekintélyét maradéktalanul helyreállítania, ennek biztosítása érdekében azonban ő és fia, Lajos (1342–1382) szintén kénytelen volt új, hűséges arisztokráciát kialakítani, a királyi birtokok újrakezdődő eladományozgatása útján. Ez az új oligarchia pedig a 14. század végén a királyi hatalomnak éppoly ellenlábasa s az ország egységének ugyanolyan veszélyeztetője lett, mint a korábbi. Az 1200 és 1450 közötti időszakban tehát Magyarországon is érvényesült – Engels szavaival – az "évszázados ide-oda játék: a hűbéresek vonzódása a királyi központ felé, amely egyedüli védelmezőjük külső ellenség ellen, és egymással szemben, és a központtól való eltávolodás, amibe ez a vonzódás szüntelenül és elkerülhetetlenül átcsap."
Nem járhatott döntő sikerrel, e történelmi periódus folyamán, a királyi hatalomnak más társadalmi osztályokkal való összefogása sem. A nemesség és a polgárság nem képviseltek még olyan erőt, hogy az uralkodó velük összefogva kivonhatta volna magát az oligarchiától való függés alól. Ezért Kun Lászlónak (1272–1290) a nemességre és a kunokra támaszkodó merész politikája, valamint Zsigmond (1387–1437) haladó városfejlesztő törekvései sem tudták az oligarchia erősödését feltartóztatni.
A középkori kultúra virágzásának két és fél évszázada alatt az egyházi és világi nagybirtokos osztály így mindvégig megőrizhette hatalmi túlsúlyát. E két és fél évszázad irodalmának alapvető társadalmi bázisa is ez az egyházi és világi nagybirtokos osztály volt, annak ellenére, hogy az irodalom művelői kevés kivétellel nem ennek az osztálynak tagjaiból kerültek ki. Nem a főúri és főpapi központok, hanem a királyi udvar és a kolostorok voltak az irodalom tűzhelyei; s kevés kivétellel nem az oligarchák és püspökök, hanem nemesek és polgárok, illetve az egyházi és világi értelmiség köréből kerültek ki az érett középkori irodalom művelői.
A nemesség különböző társadalmi elemekből a 13. század elején kezdett osztállyá formálódni; az Aranybulla-mozgalom (1222) során, majd Kun László idején már hangot adott oligarchia-ellenes törekvéseinek is; önálló politikai tényezővé tartósan mégsem válhatott. A nemesek biztonságát, a nagyúri túlkapásokkal szembeni védelmét a királyi hatalom eredményesen nem tudta biztosítani, s ezért kénytelenek voltak a bárók szolgálatába szegődni s a védelmet tőlük várni. Kialakult így a hűbéri függés magyar változata, az ún. familiaritás. A nemesség jelentékenyebb erősödése csak a 14. század első felében következett be Károly Róbertnek a főúri anarchiát felszámoló politikája eredményeképpen. Nagy Lajos 1351. évi országgyűlése és az ott hozott törvények már tükrözik is a nemesség helyzetében beállott változást: megerősödött a nemesek megyei szervezete s megindult a nemesség a renddé szerveződés útján. Ez az utóbbi folyamat csaknem egy évszázadig tartott, s így a nemesség csak a következő század derekán válhatott döntő jelentőségű társadalmi és politikai tényezővé.
A nemesség fejlődésével párhuzamosan, de nála lassabban ment végbe a városok s a magyarországi polgárság kialakulása. A magyar feudalizmus első két évszázadában még alig lehetett árutermelésről beszélni, az ebben az időszakban is meglevő kereskedelem inkább csak külföldiek vállalkozásaira korlátozódott. A 13. század elejére azonban már kialakult egy belső áruforgalom is, s a vásáros helyeken megkezdődött a városok (pl. Esztergom, Pest, Székesfehérvár 68stb.) kialakulása. A tatárjárás, valamint az azt követő főúri anarchia ezt a kezdeti városi fejlődést azonban visszavetette, s így annak erőteljesebb kibontakozására csak az Anjou-királyok uralkodása alatt kerülhetett sor. A 14. századi erőgyarapodás után, a 15. század első felében vett igen nagy lendületet a magyarországi városi fejlődés, s megkezdődött egy városi, polgári rend lassú kialakulása is.
A városi fejlődés igen bonyolult folyamat; az iparűző s kereskedő lakosságot tömörítő városias települések nagyon eltérő gazdasági adottságokkal és különböző jogokkal, privilégiumokkal rendelkeztek. A 14. század közepétől elsősorban két típust, az oppidumot (mezőváros), valamint a civitast (város) kell megkülönböztetni. A mezőváros önkormányzattal rendelkezett, ami biztosítékot nyújtott a földesúri túlkapások ellen és megkönnyítette a termelőerők kibontakoztatását, lakosai azonban jogilag jobbágyok maradtak, a földesúri szolgáltatásoktól nem mentesültek. Lényegesen kisebb volt a falakkal körülvett, polgári privilégiumokkal rendelkező, szabad városok, a civitások száma. A legkiemelkedőbbek az ún. királyi szabad városok (Buda, Pest, Esztergom, Győr, Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Lőcse, Bártfa, Kassa, Kolozsvár), a felvidéki bányavárosok (Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya) és az erdélyi szász városok (Brassó, Nagyszeben, Beszterce) voltak. Igen fontos központoknak számítottak azonban a püspököknek, illetve káptalanoknak mint földesuraknak alárendelt egyes városi települések (pl. Veszprém, Várad, Pécs, stb.), valamint néhány a lakosság száma és gazdasági erő tekintetében a városokkal vetekedő nagy mezőváros (Szeged, Debrecen) is.
Az 1200–1450 közötti időszaknak az irodalom fejlődése szempontjából talán legfontosabb társadalmi jelensége az értelmiség kialakulása volt. A 11– 12. században csak a papság felső rétegére és a bencés szerzetesekre korlátozódott az írástudók tábora, az értelmiségi teendőket ekkor még e papi hivatást betöltő egyháziak is el tudták látni. A 13. századtól kezdve azonban az állami és társadalmi életben megsokszorozódtak az írásbeli teendők, s nélkülözhetetlenné váltak a világi írásbeli feladatokra specializálódó értelmiségi szakemberek. Mivel iskolába csak az került, aki papi hivatásra készült, a világi szolgálatban álló értelmiségiek kezdetben csak az egyházi emberekből, a klerikusokból toborzódhattak. Főként a hazai káptalani iskolát elvégző, még fel nem szentelt papnövendékek egy része választotta – legalábbis életük egy szakaszában – az egyházi posztok betöltése helyett az udvari vagy főúri jegyzői szolgálatot. A világi értelmiség ősei ilyenformán a klerikusok voltak, s a klerikus megjelölés olykor a notariussal vált egyenértékűvé, annál is inkább, mert az is előfordult, hogy a klerikus végleg hátat fordított a papi pályának és megnősült. Mindinkább megérett így a helyzet az egyháztól immár teljesen független, soha papi hivatásra nem gondoló világi értelmiség létrejöttére. Az 1320-as évektől kezdve meg is jelentek – egyre nagyobb számban – a világi írástudók, latin nevükön literatusok, magyarul deákok. A papi és a világi értelmiségi feladatok ezzel kettéváltak, legalábbis alacsonyabb szinten. Akik ugyanis magasabb, egyetemi képzettségre törekedtek, azok továbbra is papságra készültek. A legigényesebb értelmiségi feladatokhoz pedig ebben a korban már egyetemi végzettségre volt szükség, s így a magasabb színvonalú világi értelmiségi teendők ellátása egészen a 15. századig az egyháziak monopóliuma 69maradt. Ez az erősen differenciált széles értelmiségi tábor lett a középkori irodalom legfőbb művelője annak virágzó szakaszában.
Ez az irodalom, miként a magyarországi középkori kultúra egésze is, egy egyházi-kolostori-vallásos és egy udvari-lovagi-világi szárnyra bontható. Mindkettő szerves folytatása volt a 11–12. századi kezdeményezéseknek; a minőségileg újat azonban elsősorban az utóbbinak, a lovagi jellegű világi irodalomnak a kibontakozása jelentette. Egy városi-polgári jellegű irodalom létrejöttére viszont még nem kerülhetett sor ebben a periódusban, noha a polgárság, sőt a néptömegek is erősen belejátszottak már az irodalom alakulásába; – igaz, egyelőre inkább csak vallásos ágának szociális céljaikhoz való asszimilálása által. A világi olvasók és írók, illetve a széles tömegeket megmozgató laikus vallásos törekvések megjelenése egyúttal a latin nyelvű irodalom hegemóniája mellett az anyanyelvű irodalmiság egyre szélesebb és gazdagabb feltételeit is megteremtette.
Az egyházi és világi nagybirtokosok, a nemesség, a mezővárosi és városi polgárság, valamint a társadalom többségét kitevő jobbágyság ellentétei – az egyes osztályok és rétegek különböző, egymást keresztező érdekei folytán – a 15. század első felében élesedtek ki. Egymást érték az antifeudális városi megmozdulások és kisebb parasztfelkelések, míg 1437-ben Erdélyben már nagyarányú, szervezett parasztmozgalom is kibontakozott. A középkori magyar társadalmat szinte szétrobbantó szociális feszültségek jelezték az 1200 táján kezdődő nagy történelmi szakasz végét.
