Az oklevélírás
Az oklevélírás
A középkori oklevél három típusa, a királyi, a hatósági és a magánoklevél közül művészi kvalitásokat általában csak az első mutat fel. A királyi oklevelek egységes formája és szerkezete III. Béla idején szilárdult meg két nevezetes kancellárnak, a Párizsban tanult Adorján budai prépostnak (1185–1186) és Katapán egri püspöknek (1192–1198) a jóvoltából. A kancellária termékei ettől kezdve nemcsak az írásbeliség fejlődésének a dokumentumai, hanem a 77művészi fogalmazás és stílus próbakövei is. A királyi oklevelek bizonyos ideológiai szerepkört is betöltöttek, elsősorban az arengáikban kifejezett elvi mondanivaló révén. A kancelláriai oklevélíró az arengában gyakran kifejezésre juttatja, hogy nem csupán egy jogi aktusnál működik közre, hanem annak írásba foglalásával a mulandóság legyőzését, valamely érdemes tett örök emlékezetül való megőrzését is szolgálja. A kolostori irodalom aszketikus jellegével szemben az ilyen oklevelek a lovagi dicsőségvágyat is megszólaltatják.
Az arengákban kifejtett gondolatok a legtöbb esetben nemzetközi toposzok, alkalmazásuk azonban sohasem véletlen, szoros összefüggésben van az uralkodó és hívei intencióival, az időszerű politikai és ideológiai törekvésekkel. A 13. század második felében gyakran a király kötelességeit hangsúlyozzák az arengák, hivatkozva az utolsó ítéletre, amikor a királynak is számot kell majd adnia tetteiről. Ebben a gondolatban az oligarchia álláspontja jut kifejezésre, mely a királyt szűk osztályérdekei eszközévé igyekezett süllyeszteni. A nemességre támaszkodó IV. László oklevelei viszont a római jog és a skolasztikus racionalizmus hatásáról tanúskodnak, s az emberiség ősi szabadságát emlegetik, ami a nemességnek a nagybirtokosokkal szembeni aspirációit volt hivatva alátámasztani.
Irodalmi tekintetben igen értékes szövegeket tartalmaznak egyes oklevelek narrációi. Az oklevéllel kitüntetett, illetve megadományozott főúr vagy főpap érdemeinek, haditetteinek részletes elbeszélése olykor egész kis művészi életrajzzá szélesedett. IV. Béla 1244. évi oklevelének narrációja például, mely Dénes bánnak a tatárjárás idején szerzett érdemeit beszéli el, egy krónika fejezeteként is megállná a helyét. Különösen alkalmasak voltak a narrációk a lovagi patriotizmus s a király iránt tanúsított hűség kiemelésére, amint azt V. Istvánnak Lőrinc szörényi bán számára kiállított adománylevele (1271) mutatja. Az Anjouk korában az irodalmi színvonalú narrációk száma még inkább megnövekedett.
A nótáriusok irodalmi műveltségéről az oklevelekben olvasható költői fordulatok, mitológiai képek, klasszikus auktorokból vett idézetek tanúskodnak. A váradi káptalan egyik 1302. évi oklevelének arengája például Horatius Ars poeticájának három és fél sorát foglalja magában. A műveltség, a tudomány megbecsülése nem egyszer az oklevelek tartalmában is kifejezésre jutott: Mária királynőnek Kanizsai János érsek számára kiadott adománylevele az érseket azért dicsőíti, mert "szilárd meggyőződésével és eszes urbanitásával, tapasztalt beszédének érveivel, szavainak kellemes fűzésével annyira megszelídítette őket (ti. a lázongó főurakat), hogy háborgó lelkűket megbékítette, békétlen lelküket megszelídítette, és a vadságtól megindult elméket rábeszélésével és tudományával simogatva elringatni nem szűnt." Ez a nagy műgonddal és stíluskészséggel szerkesztett narráció tehát éppen az érsek meggyőző, tudós és művészi retorikáját magasztalja.
Az oklevélírás fellendülésével egyidejűleg, már III. Béla uralkodása alatt, megjelent a korszerű prózaritmus is egyes oklevelekben. A tatárjárásig azonban még ingadozás mutatkozik a rímes és ritmikus próza használata között, s csak a század második felében válik uralkodóvá a cursus alkalmazása. A mintaszerűen érvényesített prózaritmus, a hazai oklevél-irodalomban, a 14. században élte virágkorát.
