Számvetés az értelmiség szerepével a szocializmusban: A városalapító
Számvetés az értelmiség szerepével a szocializmusban: A városalapító
A szociológusi munka lehetővé tette Konrád számára, hogy ne csupán Budapest egyik kerületének társadalmát ismerje meg közelről, hanem az egész országét. Szelényi Ivánnal együtt járták a vidéket, hogy képet kapjanak "a cigánytelepektől a tanácselnökökig" az emberek életkörülményeiről, gondolkodásmódjáról, lehetőségeiről. Tapasztalataik új egyenlőtlenségek létrejöttéről s a magyar társadalom dichotóm szerkezetéről győzték meg őket.
Így alakult ki az a felfogásuk, hogy a nálunk is megvalósuló "államszocializmus" gazdasági és uralmi viszonyait "racionális redisztribúció" jellemzi: a társadalom által megtermelt többletterméknek – ésszerűségre, szakmai illetékességre hivatkozó – központi elvonása és újraelosztása. Ez pedig új osztálystruktúrát feltételez, melynek "egyik pólusát a redisztributori pozíció körül szerveződő értelmiségi osztály, másik pólusát a redisztribúció jogától megfosztott, de a többlettermék közvetlen előállítását végző munkásosztály alkotja".
A "létező szocializmus" hagyományos baloldali kritikájához, az "új osztály"-elméletek korábbi változataihoz képest az az eredeti – és leginkább vitatható – Konrádék felfogásában, hogy nem a bürokráciát, hanem az önálló osztállyá nyilvánított értelmiséget, az értelmiség egészét jelöli meg a rendszer igazi haszonélvezőjeként, s állítja szembe az ugyancsak differenciálatlanul értelmezett munkássággal.
Föltehetően a hetvenes évek elején fagyossá váló politikai légkör, a gazdasági reform leállítása, és a magyar értelmiségnek napirendre térése efölött is szerepet játszott abban, hogy Konrád iróniával, sőt indulattal közelítsen "saját társadalmi kategóriájához", amely szerinte "viszonylag legkevésbé jár rosszul a társadalmi újraelosztásban, és akármilyen ideológiai fenntartásai vannak a kommunizmussal szemben, annak gazdasági hatalmi apparátusában készségesen közreműködik, sőt osztozik a tervszerű irányítás egész szellemiségében, vagy éppen maga alakította ki ezt a szellemiséget".
1232Újabb műveiben Konrád azt tűzte célul maga elé, hogy az értelmiségnek a szocializmusban betöltött szerepét tisztázza. Elsőként A városalapító című, 1971 és 1973 között írt, 1977-ben publikált regényében, majd Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, a témát monografikus igénnyel feldolgozó, könyvterjedelmű esszében, melyet Szelényi Ivánnal közösen vetettek papírra 1973–74-ben, s amely magyarul először Párizsban jelent meg 1978-ban.
A regény és az esszé szellemi rokonsága nyilvánvaló. A városalapító címszereplő hőse egy építész, aki hivatásánál fogva részt vesz az új rend tervezésében és – ez egyúttal azt is jelenti – irányításában. Helyzetét így jellemzi: "Tervező voltam a korai szocializmus időszakában, polgárból értelmiségi lettem, rendpárti bürokrata és egy nyitott jövő ügynöke… egy személyben. Apám magántervező volt, én állami tervező, ahhoz, hogy másokról döntsön, neki pénze volt, nekem hivatalom." A szembeállítás igen hangsúlyos; az értelmiség társadalmi státusa gyökeresen más az új világban, mint a régiben.
"Tervezek: tehát vagyok", jelenti ki öntudatosan az elbeszélő, s ez – a descartes-i "cogitó"-ra való ironikus utalást nem számítva is – életprogram, sőt világkép. Önmagát helyezi az univerzum középpontjába, saját tevékenységét tudja meghatározónak a társadalomban. Ebből a nézőpontból a munkások csupán "központi látszattudat árnyai… mesterségük homlokukra írva", s mérhetetlen távolságra vannak a tervező értelmiségitől: "én akkor is dolgozom, ha sétálok, ők csak, ha a gép forog, az én feladatom bonyolultabb nálam, az övék egyszerűbb, mint ők, nem bizonygatom, hogy ők vezetnek engem, nem is igénylem".
Ugyanezt a jelenséget az esszé úgy írja le, hogy a kelet-európai szocialista társadalmakban, ahol a teljesítmény mérésének profitelve nem érvényesül, a munkatevékenység során felhasznált ismeretek bonyolultsága lesz a jutalmazás kritériuma, közvetlenül mérhetően a kvalifikációs szint s a vele járó pozíció, "az értelmiség tudásával legitimálja jogát a hatalomra". Természetesen mások a két műfaj lehetőségei; a regény belülről, a hivatalnok értelmiség nézőpontja felől képes láttatni – és elidegeníteni – az új uralkodó osztály gondolkodásmódját, értékrendjét.
A városalapító építész hőse kellő öntudattal rendelkezik ahhoz, hogy – József Attila ismert sorait parafrazeálva – saját osztályának tulajdonítsa a munkásosztály világtörténelmi küldetését: "Nemesek és polgárok után mi csaptunk a történelem lovai közé. Eltöröltük családfa és vagyon jogát a hatalomra: döntésre ezután csak a kinevezés jogosítson." Mindkét mondat patetikusan indul és ironikusan végződik; különösen a másodikban figyelhető meg jól az elidegenítő szándék, brutálisan kimondva a küldetéstudat valóságos fedezetét. Mintha csak a "korai szocializmus" elméletének és gyakorlatának viszonyát akarná Konrád modellálni vele.
A városalapító a szó szoros értelmében tudatregény. Az elbeszélő, akinek nevét már monogram sem jelöli, egy társadalmi típus gondolkodásmódját képviseli elsősorban. Beszédhelyzete merőben más, mint A látogatóé: elmélkedik inkább, mint elbeszél. Álláspontját részletesen kifejti, jelleméről viszont kevés információt kapunk.
1233Életrajza vázlatosan áll előttünk. Építészdinasztia sarja, aki elhatárolta magát családja múltjától, s testestül-lelkestül az új világ elkötelezettje lett. A hőskorban, a "korai szocializmus", az ő ifjúsága idején, az elhivatottak önbizalmával vett részt az új társadalom építésében, élvezte a korlátlan hatalmat, amit mások fölött kapott, elszenvedte a korlátlan hatalmat, amely őt is börtönbe juttatta.
Később, a szocializmus nyugalmasabb szakaszában, lehiggadt ő is, egy vidéki város főépítészeként teszi dolgát, aggódó figyelemmel, hogy rangja, kényelme meglegyen, s elnéző türelemmel fia iránt, aki technokratának nevezi őt és lázad ellene. Nemcsak a családi kötelék teszi megértővé, hanem annak belátása is, hogy "az uralkodó értelmiség önmaga ellen nem csinálhat forradalmat, önmagában kell tehát csinálnia".
Az idő múlásával változott vélekedése önmagáról és a világról, ahogy változott a helyzete is; a szöveg ironikus hangnemét részben ez magyarázza. A városalapító elbeszélője azonban sokkal többet tud és főként sokkal kritikusabb szemmel lát, mint ami akár a korábbi, akár a későbbi helyzetével összefüggésbe hozható. (Ezért kockáztattuk meg, hogy a regény hősének nevezzük.) Megfigyelhető, hogy nézőpontját ismételten változtatja: némelykor azonosulni látszik az új uralkodó osztály szemléletével, máskor viszont megkülönbözteti magát tőle, s a kapitalizmus baloldali, sőt marxista kritikájának eszközeit alkalmazza az új társadalom abszurd és képmutató vonásainak érzékeltetésére.
Jellemző példa erre, ahogy felhasználja és átformálja Anatole France-nak a polgári demokrácia korlátait célba vevő szellemes mondását, miszerint a törvény egyenlő mértékben engedi meg gazdagnak és szegénynek, hogy a híd alatt aludjon. (A negyvenes-ötvenes években sokat idézték nálunk mint a "formális demokrácia" vagy általában a demokrácia elégtelenségének bizonyítékát.) A városalapító hőse már így éli meg az emberi jogok bővülő körét: "Egyenlők lettünk nemcsak a törvény előtt, abban is, hogy nincsen termelőjavunk, a főmérnök és a portás egyaránt államhivatalnok, én százmilliós összegekről döntök, ő köszön a belépőknek, dönthet azonban úgy is, hogy nem köszön."
Az ironikus távolságtartás tehát elsősorban a hivatalnok értelmiség tudatán túllépő nézőpontból következik, amely számára a század nagy kísérlete, a szocialista társadalom megvalósítása inkább a fonákja felől látszik, mint a színe felől, s gondolatainak és gondoskodásának színtere, a hozzá hasonlóan megnevezetten város, valahol Közép-Kelet-Európában, olyan, mint egy elátkozott táj, kisszerű és kiszolgáltatott: "tud kenyérrel és sóval az ostromlók elé vonulni, üdvözlő feliratot és történelmet, vezérszobrot és bűnbakot cserélni, nyári egyetemen tanulja a túlélés baromfierényeit".
Az alapvető, elutasító gesztust szinte szükségszerűen egészíti ki az elbeszélő vágyait összegező utópikus látomás a "baloldali város"-ról, ahol valóban mindenki szabadnak és egyetemesnek tudhatja magát – valahogy úgy, mint azt Marx kommunizmuselmélete jövendölte.
De A városalapító jelentése is több rétegű, nem merül ki szociológiai-történetbölcseleti üzenetében. A regény elbeszélőjét nemcsak osztály-hovatartozásának és politikai mozgásterének tisztázása foglalkoztatja. Megpróbál számot 1234vetni életének minden jelentős eseményével, szereplőjével. A szülői ház légkörével, apja temetésével, a háború tanulságaival, főnöke – az egykori forradalmár – életútjával, fia érveivel, halott felesége emlékével s a nőkkel és a velük szemben kialakított, önvédelmét szolgáló, megértő-kívülálló magatartásával. Számára a város fizikai-érzéki valóság is, nem csupán értelmiségi létének keretet és értelmet adó jelkép.
A különböző jelentésrétegek azonban nincsenek egyensúlyban egymással. A szociológiai-történetbölcseleti fejtegetések nemcsak érdekességük miatt sikerültebb részei a könyvnek, hanem nyelvileg is a leginkább kidolgozottak. A városalapító jóval radikálisabb kísérlet a tudattartalmak analitikus megjelenítésére, mint a korábbi regény, művészi megformáltsága viszont meg sem közelíti A látogatóét. Feltűnő kompozíciójának bizonytalansága, az utolsó fejezeteket kevés szál fűzi az előzőekhez.
A városalapító műfaji és stiláris újításait – az egymást kizáró nézőpontok szándékos összezavarását, a metafora megnövekedett szerepét, az esszészerű elmélkedés túlsúlyát az epikus szerkezettel szemben – a kritika túlnyomó része mesterkéltnek találta. Teljes elismerést keltett viszont Konrád nyelvteremtő fantáziája, leleményes aforizmáinak és találó hasonlatainak bámulatos gazdagsága.
