"… Új nagy írót küldött a falu"
"… Új nagy írót küldött a falu"
Hozsannázó hangon köszöntötte Móricz Zsigmond a harmincnyolcadik esztendejét taposó "újoncot" első regényének megjelentekor, és – szavainak hitelét támogatandó – rögvest részleteket is közölt az Emberekből. Bizonyította az idő: "az irodalom nemzeti koncentrációján" munkálkodó s a Nyugattal ekként kísérletező Móricz nemcsak a szíve szerint való autodidakta parasztembert üdvözölte, a megkülönböztetett szerkesztői figyelem a művészi tehetségnek is szólt.
Az az epikai fordulat, mely a harmincas évek első felében, a népi irodalom kiteljesedését hozva, az áttörést jelentette a honi literatúrában – az írói természet és látásmód változatainak megfelelően –, a valóságfeltárás jegyében zajlott le. Veres Péter és Darvas József fikciós megoldásoktól idegenkedő dokumentarizmusa, Kodolányi János naturalizmust és miszticizmust egyaránt fölhasználó kísérletei mellett Szabó Pál lírikus hangoltságú írásai – az Emberek és a Nyugatban közölt novellák – esztétikailag is sokat ígértek.
A bihari kőműveskedő kisparaszt írói világa leginkább Tamási Áronéval rokonítható, de a művészi megoldás természete el is választja a székelység epikusától. Míg Tamásinál a mesei elemekkel elért jelképteremtésé a főszerep, addig Szabó Pál szemlélete "földhözragadtabb", nála az idill és az anekdota költői többlet, de nem az átstilizálás eszköze. Így a falusi társadalom élő realitásként jelenik meg, a lényegi formaszervező elv pedig – az alkotói természet ösztönös voltának megfelelően – az írói módszerre jellemző "elmesélés" lesz.
Ez az "elmesélő" módszer magyarázza a Szabó Pál-i epika sajátságait. Ezek közül a legjelentősebbek az embert körülölelő világban feloldódni képes ismerősség, valamint a szólásra való illetékesség tudata. A feloldódásra való képességből fakadó ösztönös létezésélmény és a szociális igazságtevés igénye ezért vonul végig írásain. Ekként a regények és novellák világában teremtett esztétikum hódolat a szépség előtt, s a szöveg etikai fölhangokat is kap. Az előbbiből adódik a táj- és szerelemábrázolását átható líraiság, az utóbbiból pedig az önéletírásra s korai novelláira jellemző fojtott indulat, mellyel sorsosainak jussát keresi. Ami a szálakat eggyé fűzi, az a kettős szervezőelv által meghatározott időélmény. A paraszti élet emberi törvényeinek, tárgyi relikviáinak bősége egyszerre él Szabó Pálban, s ezeket sorra meséli, idegeiben a tudattal, hogy az életrendet szabályozó elv egyazon gyökerű a természet örök körforgásával. Számára állandóság és változás – paradox módon – szinonim fogalmak (Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek!), a megtörtént vagy megtörténhető dolgok – végtelenből végtelenbe tartva – születéstől a halálig "átalzúgnak" a tájon és emberen, törvénybe szorítva a létezést. Ez az időélmény szinte minden írásában a végső formaszervező. Még a sematizmus tárházának összes kellékét fölsorakoztató Három hét a Szovjetunióban című útirajzában is tettenérhető: "S mi magyarok, írók és parasztok állunk a Vörös tér közepén és nézzük a zászlót. Látván-látjuk, hogy nem a zászló lobog, hiszen a 369szél sem fúj, hanem a végtelen időkben formálódó világ és történelem zajtalan zúgással folyik át pirosselyem szövetén."
Szabó Pál az évszázadok során kialakult törvényekben élő magyar falu krónikása volt. A tárgyával való azonosuló viszonyból fakadó – már jellemzett – formai és stiláris jegyeket írói életének négy évtizedén át megtartva, mindvégig egyazon nagy témát variált. A falut, a faluhoz tartozó emberi közösség világát, annak állandóságát óhajtotta műbe örökíteni, az írói jelenlétet etikai gesztusnak, az írást társadalmi érvényű tettnek is tudva. A negyvenes esztendők első felében jutott el írásművészetének csúcsára. A később – a két utolsó átírt fejezettel – Talpalatnyi föld (1946) címen ismertté vált regénytrilógia Szabó Pál epikájának összes színét fölvonultatva lett "megszerkesztetlenségében" is öntörvényű kompozíció, az 1945 előtti magyar falu legautentikusabb ábrázolása. Szabó Pál e könyvében egy eltűnő világot örökített meg esztétikai hitellel.
A bihari író prózája a történelmi kor szorításában fölnőve lett az 1945 előtti kor lenyomata. A kérdés az, hogy a hangsúlyozottan empirikus tapasztalatokra épülő látásmód meghatározta írói eszköztár, a mindezeket hitelesítő paraszti életközeg fölbomlása után, egy új társadalmi berendezkedés kialakulásakor mennyiben volt képes az új valósággal is adekvát epikát teremteni.
