Németország szövetséges hadseregeinek bekapcsolódása az 1941. évi keleti hadműveletekbe

Full text search

Németország szövetséges hadseregeinek bekapcsolódása az 1941. évi keleti hadműveletekbe
A Németországgal szövetséges, zömében kis államok részvételét a Szovjetunió elleni 1941. évi hadjáratban többnyire az motiválta, hogy politikai és katonai vezetésük a remélt német katonai sikerektől, illetve az azokban való közreműködéstől várta országa boldogulását. E motiváltság konkrét okai, a háborús részvételüktől remélt előnyök, s a szövetség oltárán ennek érdekében hozott áldozatvállalás mértékei az érintett államok esetében természetesen eltérőek voltak. Mindenesetre az 1941. évi keleti hadműveletek megkezdéséig e szövetséges államok hadba lépése, katonai segítségnyújtása – kevés kivétellel – még nem a német politikai és katonai vezetés igénye, kérése, vagy követelése alapján döntetett el. Sokkal nagyobb súllyal estek latba e kis államok – gyakran egymás érdekeit is keresztező – területgyarapító, vagy területmegőrző céljai, a pusztán presztízsokok, illetve a Németország rokonszenvének elnyerése érdekében tett gesztusok.
Hitler és a német katonai vezetés a „Barbarossa” terv kidolgozásakor teljesen optimista volt annak tökéletes végrehajtásában, szövetséges államai hadseregeinek harcértékét, megbízhatóságát lesújtóan értékelte, s a Szovjetunió ellen tervezett hadműveletről, annak részleteiről csak annak megkezdése előtt tárgyalt az érintett szövetséges országok vezetőivel. A szovjetellenes segítségnyújtási felajánlások ellenére mindaddig csupán a német-szovjet viszony fokozatos rosszabbodását és a balkáni szovjet expanziós veszélyt vázolta fel előttük, s csak az utalások szintjén fedte fel a német terveket, lépéseket az esetleges konfliktushelyzet esetén. Az a felismerés, hogy a Szovjetunióval szemben területeket vesztett szövetségesei elkerülhetetlenül résztvevői lehetnek egy német keleti hadműveletnek, először 1940. december 5-én fogalmazódott meg Hitlerben, mikor a legfőbb német katonai vezetőkkel, Brauschitsch tábornaggyal és Halder vezérezredessel a német 10szárazföldi erők vezérkara által a Szovjetunió elleni offenzíva lehetséges esélyeiről, tervéről elkészített tanulmányt vitatták meg. „Nincs kétségem afelől, hogy Románia éppen úgy, mint Finnország, egy keleti hadjárat esetén Németországgal együtt fog menetelni, hiszen a hadjárat befejeztével mindkét állam területe megnagyobbodhat.” – jelentette ki a tanácskozáson Hitler.
A németekkel szövetséges csapatok csak kisebb-nagyobb késéssel követték a június 22-én megindult Wehrmacht erőit. Németország egyik legbiztosabb politikai és katonai szövetségese kétségkívül a rövid idő alatt jelentős területvesztéseket elszenvedett Románia volt. Az a Románia, mely a Szovjetunió balkáni expanziójától kezdettől fenyegetve érezvén magát, a harmincas évek második felétől egyre inkább Németországban vélte megtalálni legfőbb támogatóját. A német-román kapcsolatok elmélyülése Németországnak is alapvető érdeke volt. A Ion Antonescu marsall személyére építő német politika elsősorban a román olaj- és mezőgazdasági termékek biztosítására törekedett. A Szovjetunió elleni hadműveletekben történő román részvétel megbeszélésére 1941. június 12-én került sor, mikor Hitler Münchenbe hívta meg Antonescut. A német vezér és kancellár közölte vendégével, hogy Németország nem kér támogatást, de elvárja, hogy a saját érdekében Románia tegyen meg mindent. Biztosította Antonescut, hogy a konfliktus „lezárását” követően Románia kárpótlásban részesül, Besszarábia és Észak-Bukovina mellett feltehetően a Dnyeszteren túli területek átengedését is kilátásba helyezte. Antonescu reagálása nem volt kétséges: ő az első naptól harcolni akart a közös ellenség ellen.
Az 1941. június 24-én hadba lépett Románia több mint 800 ezer fős haderejének csaknem felét mozgósította a Szovjetunió ellen, s elvonuló seregtesteinek egy részét (négy gyaloghadosztály, egy páncéloshadosztály, három hegyidandár, három lovasdandár és két hadtestparancsnokság) már június 22-én német alárendeltségbe vonták. A román részvételt tovább növelte a Dél Hadseregcsoporton belül Ion Antonescu marsall seregcsoportja (román 3. és 4. hadsereg kilenc hadosztállyal, két dandárral, egy harckocsiezreddel és kisebb alakulatokkal), amely július 2-án kiegészült a románoknak alárendelt német 11. hadsereggel. A román légierő 423 repülőgéppel kezdte meg a hadjáratot.
Finnország – mint ahogy Románia is – különleges helyet foglalt el Németország szövetségesei között. Az északi ország az 1939–1940. évi téli szovjet-finn háborúban elvesztett területei (a karéliai földszoros, a Ladoga-tó környéke és a Hanko-félsziget) visszaszerzése miatt volt ráutalva egy erős szövetséges katonai támogatására. A német politikai és katonai vezetés Finnországtól is inkább remélte, mintsem kérte a Szovjetunió elleni hadjáratában való részvételt. A német és a finn katonai vezetők 1941. május 26-i berlini megbeszélésén Halder vezérezredes, a német szárazföldi haderő vezérkari főnöke ugyan felvetette a Leningrád-irányultságú közös katonai akció fontosságát, de a finn vezérkar főnöke, Heinrichs tábornok – a finn politikai vezetés várható ellenkezésére hivatkozva – nem látta ezt kivitelezhetőnek, s a finn csapatok támadásának lehetséges irányát inkább a Ladoga-tótól északra fekvő területek felé határozta meg. Mindemellett a finn politikai és katonai vezetés feltétel, vagy kiváltó ok nélkül nem kívánt háborúba bocsátkozni, s az ország haderejének behatárolt harcértéke tudatában csak szovjet agresszió esetén akarta rászánni magát e lépésre.
A hadiállapot bejelentését végül a finn városokat (Helsinkit, Turkut stb.) ért 1941. június 25-i szovjet légitámadás, s a szovjet szárazföldi csapatoknak a finn határ felé történt felvonulása váltotta ki. A jelentős veszteségeket szenvedett, de meg nem semmisített szovjet légierő igen aktív volt ezekben a napokban, hiszen 26-án kora reggel Bukarest kormányzati és lakónegyedeit, illetve a ploiesti földgázmezőket és Konstanzát is támadta. A finn hadba lépés természetesen nem történt előzmények nélkül, hiszen a szovjet légierő és részben a szárazföldi csapatok, illetve a finn és a finnországi német hasonló fegyvernemű alakulatok június 22-én már kölcsönösen támadólag léptek fel egymás ellen. Finn és német hajók hozzákezdtek a finn tengeri öböl déli részének elaknásításához, német repülőgépek a hankói szovjet haditengerészeti központot bombázták, a szovjet légierő ugyanekkor a turkui finn hajóegységeket támadta, illetve a hankoi szovjet tüzérség finn szárazföldi célokra lőtte be magát.
A finn haderő a Szovjetunió elleni német hadjárathoz 16 gyaloghadosztállyal, két vadászdandárral, s egy-egy lovasdandárral, illetve partvédő lövészdandárral csatlakozott. A Carl Gustav von Mannerheim tábornagy főparancsnoksága alatt két hadseregből kialakított finn csoportosítás 307 repülőgép támogatásával önálló hadműveleteket hajtott végre. A finneket a német Norvégia hadsereg-parancsnokság 169. gyaloghadosztálya, 2. és 3. hegyihadosztálya, valamint a Nord SS-harccsoport is támogatta. Míg az ország déli részéről meginduló, úgynevezett Karéliai Hadseregbe – a német 163. gyaloghadosztály kivételével – csak finn seregtestek tartoztak, az észak-, illetve közép-finnországi területekről – a finn III. hadtest kivételével – vegyes német és finn seregtesteknek kellett megindítaniuk a támadásukat.
Olaszország leginkább presztízsokokból, illetve a német szárazföldi és légi csapatok észak-afrikai és földközi-tenger melléki jelenlétének kompenzálásaként csatlakozott a Szovjetunió elleni 1941. évi német hadművelethez. Politikai és katonai vezetése – Németországi többi szövetségeséihez hasonlóan – csak későn szerezhetett bizonyosságot a tervezett német offenzíváról. Ahogy Mussolini titkolta az olasz haderő görögországi akciójának tervét Hitler előtt, úgy Hitler sem volt közlékeny, mikor a Duce a német kelet-európai expanziós tervek felől érdeklődött. Természetesen 1941. június elején már Mussolini előtt sem volt kétséges, hogy a német Wehrmacht milyen irányú és célú előkészületeket folytat. Erre Cavallero tábornoknak, az olasz szárazföldi csapatok vezérkari főnökének visszaemlékezésében az alábbiak utalnak: „A Duce közölte velem, hogy számol a Németország és Oroszország közötti konfliktus lehetőségével. Azt is mondta, hogy abban az esetben nem maradhatunk távol, ha a kommunizmus elleni háborúról van szó. Ezért szükségesnek tartja megtenni az előkészületeket a Ljubjana és Zágráb közötti térségben állomásozó hegyihadosztályok, illetve egy motorizált és egy páncéloshadosztály mozgósításához.” Az olasz hadsereg jelképes méretű Szovjetunió-beli hadműveleti részvétele végül Zingales tábornok parancsnoksága alatt egy 62 ezer fős, négy hadosztályból álló, 100 repülőgéppel támogatott, úgynevezett Expedíciós Hadtest hadszíntérre küldésében öltött testet.
A Csehszlovák Köztársaság feldarabolását követően 1939-ben megalakult önálló Szlovákia hadba lépését a román és a magyar reményekhez hasonló – elsősorban területszerzési – tényezők határozták meg. Szlovákia már a német-lengyel háborúban két gyaloghadosztályával támogatta a területéről támadásba lendülő német 17. hadsereget. Az 1941. évi német keleti offenzíva során először 1941. június 25-én, az arcvonal déli részén Rudolf Pilfousek alezredes parancsnoksága alatt egy gyorscsoport lépte át a szovjet határt, de ez a szlovák kötelék július 22-ig gyakorlatilag megsemmisült. Ennek roncsait később egy gyorshadosztály szervezésénél használták fel. Ezt követően két szlovák gyaloghadosztály és egy biztosító hadosztály is bevetésre került, főként a német mögöttes területen, megszálló feladattal.
11A zsákmányanyaggal amúgy is bőven felszerelt keleti német haderőt a csatlakozó szövetségesek igen eltérő haditechnikai eszköztára hamarosan rendkívül nehéz utánpótlási feladatok elé állította.
A nem német önkéntesek szolgálatvállalása a Wehrmachtban nagyban függött a nemzetiszocialista ideológia fajelméletétől, amely a népeket „germán” és „nem germán” csoportokra osztotta. A „germán” önkénteseket (dánok, finnek, flamandok, hollandok, norvégok és svédek) a Waffen-SS keretében vetették be a keleti hadszíntéren. A Wiking gépkocsizó SS-hadosztály állománya alapvetően ilyen önkéntesekből állt. Ezenkívül úgynevezett SS-légiókat is szerveztek. Hivatalosan 1941. július 15-én állították fel a dánokból álló, négy századból szervezett Freikorps Danmark nevű SS-alakulatot, amely 1942 májusában Gyemjanszknál került bevetésre. A flamandokból álló önkéntes alakulat szervezését már 1941. április elején megkezdték. Az öt gépkocsizó SS-századdal rendelkező légió 1941 novemberében a leningrádi arcvonalon esett át a tűzkeresztségen. A hollandokból álló önkéntes SS-légió 1941 júliusában került megszervezésre. A 14 századból álló köteléket 1942 januárjában az Ilmeny-tótól északra, a volhovi frontra vezényelték. A norvégok önkéntes SS-légióját 1941 augusztusában állították fel, de nem került a keleti hadszíntérre. A norvégokból álló 1. SS-rendőrszázad viszont 1942 őszétől a 2. gépkocsizó SS-gyalogdandár alárendeltségében harcolt Leningrádnál. 1941. június 15-én megalakult a főként finnekből álló SS-önkéntes-zászlóalj is. Az ezerfős köteléket azonban a finn hivatalos körök kérése ellenére nem Finnországban, hanem a Wiking hadosztály alárendeltségében vetették be. A zászlóaljat végül 1943 júniusában oszlatták fel, és a vállalt két évüket leszolgált túlélők visszatértek Finnországba. 1943 januárjában lettekből is önkéntes SS-légiót szerveztek, amely márciusra SS-dandárrá bővült, és a Volhov folyó mentén került bevetésre.
A „nem germán” önkéntesek a Wehrmacht kötelékében vállalhattak katonai szolgálatot. A horvát politikai és katonai vezetés köreiben a német-szovjet háború kitörésekor fogalmazódott meg egy, a német szárazföldi haderőbe tagozott horvát katonai egység Szovjetunióba küldésének ötlete. Ennek politikai és katonai indítékai az alábbiak lehettek: a keleti hadszíntéri horvát katonai részvétellel meg lehet nyerni Hitler szimpátiáját egy totálisnak ígérkező olasz befolyás, illetve uralom ellensúlyozására, s az esetlegesen német fegyverzettel és felszereléssel felállítandó horvát alakulat alapját képezheti egy, a háború után német mintára szerveződő horvát haderőnek. Az 5000 önkéntesből toborzott, a német szárazföldi haderőben a 369. hadrendi számot kapott horvát gyalogezred csak 1941. augusztus 21-én került ki a keleti hadszíntérre, s a német 100. könnyűgyalog-hadosztály keretében vetették be. Ezen kívül a keleti hadszíntéren alkalmazták a szintén német hadrendi számmal ellátott 369. (horvát) tüzérosztályt, a 60 repülőgéppel rendelkező Horvát Repülő Légiót, illetve később a Fekete-tengeren, néhány horvát különleges (úszó) tengerészalakulatot is.
Franco Spanyolországa – a polgárháborúban nyújtott német támogatásért – a közel 20 ezer fős Kék (vagy Kékinges) Hadosztályával (Division Azul) vett részt az 1941. évi Szovjetunió elleni német hadjáratban. E seregtest 250. hadrendi számmal a német szárazföldi haderő gyaloghadosztálya lett, s létszáma a német mintájú kiképzés és felszerelés kezdetekor 17 ezer 909 fő volt. A hadosztály parancsnoka a spanyol Munoz Grandes tábornok lett.
A 2452 fős Francia Önkéntes Légiót, amely a német 7. gyaloghadosztálynak alárendelt 638. gyalogezredet alkotta, a németek 1941. november végén, illetve december elején Moszkvánál vetették be először.
Belgiumból Léon Degrelle vezetésével 860 önkéntes érkezett, akik a 373. (vallon) gyalogzászlóaljat alkották. A belga önkéntesek először 1941. december elején a német 97. könnyűgyalog-hadosztály alárendeltségében, a keleti front déli részén bocsátkoztak harcba.
1941 végén a Waffen-SS-ben 18 ezer 200 nem birodalmi német önkéntes harcolt, a Heerben pedig 24 ezer „nem germán” katona.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi