A sztálingrádi csata első szakasza és a német-román csapatok előrenyomulása a Kaukázusig (1942. július 17 – 1942. november 18.)
A sztálingrádi csata első szakasza és a német-román csapatok előrenyomulása a Kaukázusig (1942. július 17 – 1942. november 18.)
Július 17-én a B Hadseregcsoport részei a Csir folyó mentén megkezdték előretörésüket Sztálingrád felé. Eközben a szovjet 62. hadsereg előrevetett erőibe ütköztek bele, amelyeket gyorsan visszaszorítottak. A Sztálingrádi Front csapatai aznap 547 ezer katonát számláltak, és 37 hadosztályból, három harckocsihadtestből, valamint nyolc lövészdandárból és 14 önálló harckocsidandárból álltak. November 18-ig a Sztálingrádért vívott harcokba egy frontparancsnokság, további öt összfegyvernemi hadsereg-parancsnokság, két harckocsihadsereg-parancsnokság, 56 hadosztály és 33 dandár kapcsolódott be.
A 4. páncéloshadsereg július 21-én Rosztovtól keletre átkelt a Don folyón. Hitler ekkor úgy döntött, Sztálingrád térségét csak a 6. hadsereg erőivel, s északnyugat felől fogja birtokba venni. A német hadsereg bal szárnyát az augusztus elején még csak részeivel felvonult olasz 8. hadseregnek kellett fedeznie.
Az 1941. évi ukrajnai hadműveletekben részt vett olasz XXXV. hadtest arcvonalára a tervezetthez képest hat héttel később indult csak ki a 8. hadsereg-parancsnokság, valamint a II., illetve a hegyi hadosztályokból álló, s eredetileg a kaukázusi arcvonalszakaszra szánt Alpini-hadtest. A gyalogosan 500-1100, gépjárművekkel 1200 kilométert is megtett olasz seregtestek javarésze – két német gyaloghadosztállyal megerősítve – augusztus 16-tól foglalta el kezdetben 270 km 62széles védelmi vonalát a Don mentén, mely a Hopjor folyó torkolatától a Pavlovszktól közvetlenül délre eső területig húzódott. A teljes Alpini-hadtest csak szeptember folyamán érkezett ki a folyóhoz. A 6 gyalog-, 3 hegyihadosztályból, illetve egy gépesített dandárból álló olasz 8. hadsereg létszáma 229 ezer 5 főt tett ki. Felszerelése és fegyverzete 16 ezer 700 tehergépkocsit, 4470 motorkerékpárt, 1130 vontatót, 946 különböző tüzérségi és 52 légvédelmi löveget, 297 páncéltörő ágyút, 1297 gránát- és aknavetőt, 31 L–6 típusú kisharckocsit, 12 rohamlöveget, 23 felderítő és 41 vadászrepülőgépet foglalt magában. A hadsereg ló-, illetve öszvérállománya 25 ezer állat volt.
Sztálin időközben felismerte a róla elnevezett iparváros jelentőségét, és a Sztálingrádi Front parancsnokait, Gordov altábornagyot, majd augusztus 13-tól A. I. Jeremenko vezérezredest a Volga menti város előtt négy védőövből álló védelmi vonal kiépítésére utasította. A térségben hat szovjet összfegyvernemi hadsereget, két harckocsihadsereget és egy légi hadsereget vontak össze.
A németek július 22-én beleütköztek a 62. és 64. összfegyvernemi hadseregbe, valamint a felállítás alatt álló és 1. és 4. harckocsihadsereg legalább 300 páncélosába (ebből 162 T–34), amelyek hamarosan elszánt ellenállást tanúsítottak, és lelassították a 6. hadsereg támadását. Hitler ekkor úgy döntött, a 4. páncéloshadseregnek mégsem a Kaukázus felé kell támadnia, hanem délnyugat felől, a Don bal partja mentén Sztálingrád irányában, hogy ezzel támogassa a 6. hadsereget.
Július 23-án a német 125. gyaloghadosztály és a Wiking gépkocsizó SS-hadosztály csapatai a 13. és 22. páncéloshadosztályok támogatásával véres utcai harcokban ismét elfoglalták Rosztovot. A várost főleg NKVD-csapatok védték. Hitler aznap kiadott 45. hadműveleti utasításában elrendelte, hogy a csapatok mind a Kaukázus, mind pedig Sztálingrád felé egyszerre folytassák előrenyomulásukat.
Július 24-én befejeződött a Brjanszki, a Déli és a Voronyezsi Front sikertelen védelmi hadművelete, amelyben nem tudták feltartóztatni a német előrenyomulást Rosztov és Sztálingrád felé. A három front összesen 370 ezer 522 halottat és eltűntet, 2436 harckocsit, 13 ezer 716 löveget és aknavetőt, valamint 783 repülőgépet veszített. Összehasonlításul: a németek teljes harckocsi-vesztesége a keleti hadszíntéren júliusban csupán 198 darab volt.
A német 6. hadsereg XIV. páncéloshadteste július 25-én Kalacsnál elérte a Dont. A szovjeteknek viszont ezen körzetben augusztus 14-ig sikerült megakasztani a Sztálingrád felé irányuló német támadást.
Július 26-án az A Hadseregcsoport Donyec menti hídfőiből megindította támadását a Kaukázus irányában. A csoportosítás a német 17. hadsereg négy gyaloghadosztályából és két hegyihadosztályából, a román 3. hadsereg (Petre Dumitrescu vezérezredes) három lovashadosztályából és egy hegyihadosztályából, az 1. páncéloshadsereg három páncéloshadosztályából, két gépkocsizó gyaloghadosztályából, két gyaloghadosztályából, két vadász- (könnyűgyalog-) hadosztályából, valamint a szlovák gyorshadosztályból állt. A légi támogatást a 4. légiflotta biztosította.
A német csapatok a Don alsó folyásánál július 28-ig áttörték a szovjetek védelmét. Ezt követően lehetőség kínálkozott számukra a Kaukázusba való betörésre is. Sztálin aznap a Sztálingrádi Front parancsnokságát a végsőkig való kitartásra szólította fel, s a továbbiakban megtiltott bármilyen parancs nélküli visszavonulást. A Szovjetunió honvédelmi népbiztosának aznap kelt 227. számú parancsa elrendelte: „egy lépést sem hátra!”. A „gyávaságban” vétkeseket a helyszínen felkoncolták. A hadseregek mögött három-öt, egyenként 200 fős, jól felfegyverzett záróosztagot állítottak fel a visszavonulók feltartóztatására, valamint 150-200 fős büntetőszázadokat szerveztek, amelyekben a „bűnösök” aknaszedés vagy kilátástalan támadás által „vérükkel moshatták le a haza ellen elkövetett bűneiket”. A parancs következtében 1942 nyarán mintegy 13 ezer 500 szovjet katonát végeztek ki.
Július 30-án a 4. páncéloshadsereg kivált az A Hadseregcsoport alárendeltségéből, s másnap a kalmüki sztyeppén keresztül megkezdte támadását a Volga folyó és Sztálingrád irányában. A gyenge erőkkel rendelkező szovjet 51. hadsereg nem tudta feltartóztatni a német páncélosokat, és lassú ütemben Sztálingrád déli körzetébe vonult vissza.
1942. július végén a német és szövetséges hadseregek 2000–2500 kilométerre távolodtak el hátországaiktól. Ellátásukat használható közutak hiányában kizárólag a szovjetunióbeli gyér vasúthálózatra alapozták, amely az óriási távolságok miatt szinte megoldhatatlan volt. A másik hátráltató tényező az állandó üzemanyaghiány volt. Mindvégig károsan befolyásolta a támadó hadműveleteket, melyek további folytatására az októberben beköszöntő esős időszak, németül Schlammperiode miatt már csak két hónap maradt. A Donyec és a Don között nem sikerült döntő csapást mérni az ellenségre, s még nem lehetett támadni a Kaukázus felé sem. A soron következő legfontosabb teendők – a Don védelem megszervezése és megerősítése, illetve Sztálingrád birtokba vételének mellőzésével – a kaukázusi olajmezők elfoglalása lettek volna. Hitler július 23-án kiadott 45. hadműveleti utasításában azonban korántsem ezen irányelvek szerepeltek. A Don-szakasz védelme mellett, Sztálingrád és a kaukázusi olajmezők ellen tervezett offenzívával Hitler két, szétágazó hadműveletet kívánt egyszerre megindítani és befejezni. Mindehhez a német 11. hadsereg Leningrád környékére irányítása után kilenc – ebből négy szövetséges – hadsereg állt rendelkezésére.
A német páncéloshadsereg augusztus 2-án elérte Kotyelnyikovót, s ezzel már közvetlenül fenyegette a Sztálingrádi Front déli szárnyát. A szovjet 64. hadsereg (M. Sz. Sumilov vezérőrnagy) parancsot kapott, hogy vonuljon vissza a kis Don-kanyarba, és a Miskova folyó mentén az 57. hadsereggel együtt déli irányban létesítsen védelmi állásokat. E két szovjet hadsereg Tyingutánál augusztus elején megállította a 4. páncéloshadsereg támadását.
Augusztus 5-én a SZTAVKA a Sztálingrádi Front részeiből létrehozta a Délkeleti Frontot, amelynek parancsnoka A. I. Jeremenko vezérezredes lett. A front az 51., 57., 64. és az 1. gárda-hadseregből állt.
Az A Hadseregcsoport csapatai az Észak-kaukázusi Front 47., 18. és 56. hadseregével szemben dél-délnyugati irányban törtek előre. A német 1. páncéloshadsereg augusztus 6-án Armavirnál átkelt a Kubán folyón, és folytatta előrenyomulását a majkopi olajmezők irányában. Majkopot a németek három nappal később el is foglalták. A Ruoff seregcsoport július 9-én birtokba vette Krasznodart és az Azovi-tenger partján fekvő Jejszket.
Augusztus 11-én a német 6. hadsereg Kalacs nyugati előterében súlyos csapást mért az elszántan védekező szovjet 62. hadsereg és 1. harckocsihadsereg erőire. A németek 35 ezer 650 hadifoglyot, 273 kilőtt vagy zsákmányolt harckocsit, és 567 megsemmisített vagy birtokba vett löveget jelentettek.
Az 1. páncéloshadsereg 16. gépkocsizó gyaloghadosztálya augusztus 12-én elfoglalta Elisztát, de ezután a kaukázusi gyors német előrenyomulás megrekedt. A Groznij felé való előretöréshez a páncélosok üzemanyagát részben repülőgépekkel kellett a helyszínre szállítani. A német páncéloshadsereg előrejutása ezért megakadt, több napig Pjatyigorszk körzetében kellett vesztegelnie.
Augusztus közepén a Baku és Batumi felé tervezett támadás miatt a német csapatokat átcsoportosították. Az 1. páncéloshadseregnek Pjatyigorszk körzetéből Groznijon és 63Mahacskalán keresztül Baku felé, míg a 17. hadseregnek Krasznodártól Novorosszijszk érintésével, a Fekete-tenger partján Batumi és Tbiliszi irányában kellett volna előrenyomulnia. A XXXXIX. hegyihadtest erői Cserkeszszk irányából Szuhumi felé támadtak.
A német 6. hadsereg augusztus 15-én a szovjet 4. harckocsihadsereg zömét a Don mögé szorította vissza, de annak jobb szárnya az 1. gárdahadsereg részeivel megerősítve még tartotta kremenszkajai hídfőjét. Két nappal később a 4. harckocsihadsereg és a 21. hadsereg még harcképes részei is visszavonultak a folyó mögé. A németek a súlyos harcok miatt egy hónap alatt csupán 60-80 kilométer tudtak előrehaladni. Ezzel Sztálingrád meglepetésszerű elfoglalásának terve kudarcot vallott. Augusztus 17-én a német támadás a Kaukázus nyugati részén is megrekedt.
A német XIV. páncéloshadtest 16. páncéloshadosztályának ékei augusztus 23-án Sztálingrádtól északra, Rinok körzetében elérték a Volgát. Két nappal később a német 71. gyaloghadosztály támadást indított Sztálingrád nyugati védelmi övezete ellen. A németek kaukázusi és sztálingrádi csoportosításai között időközben mintegy 300 kilométeres hézag keletkezett.
Augusztus 25-én az 1. páncéloshadsereg bevette Mozdokot, de a Terek folyó mentén a szovjet 37. hadsereg szilárd ellenállásába ütközött. A német hegyivadászok a Fekete-tenger partjához a Kaukázus hágóiban próbáltak utat találni. Az 1. és 4. hegyihadosztály egy vegyes századának katonái – elsősorban sportcélból – augusztus 21-én kitűzték a német hadilobogót a Kaukázus legmagasabb csúcsára, az 5642 méter magas Elbruszra.
Szeptember 2-án a német 16. gépkocsizó gyaloghadosztály felderítőosztagai eljutottak az Asztrahánytól 125 kilométerre nyugatra fekvő Halhutáig. Egyes források szerint szeptember 16-án a 165. motorkerékpáros-zászlóalj két nyolckerekű felderítő páncélgépkocsija Euler hadnagy parancsnoksága alatt a Volga torkolatánál, Szenszeli vasútállomás közelében 35 kilométernyire közelítette meg Asztrahányt. Valószínűleg ez volt a német csapatok által elért legkeletibb pont a második világháború során.
A 4. páncéloshadsereg augusztus 29-én Abganyerovától északnyugatra betört a szovjet 64. hadsereg állásaiba, és további előretörésével a 62. hadsereg utánpótlási vonalait is elvágta. A németek mindent elkövettek, hogy a két szovjet hadsereg megmaradt erőit a Volgán túlra vessék vissza. Szeptember 3-án az LI. hadtest 71. gyaloghadosztálya nyolc kilométerre közelítette meg Sztálingrád városközpontját.
A német gyaloghadosztályok és a számtalan fogatolt vonatalakulat csak lassan zárkózott fel a páncélosok mögé. Hoth vezérezredes, a 4. páncéloshadsereg parancsnoka szerint csapatai már júliusban elfoglalhatták volna Sztálingrádot, ha nem kellett volna állandóan bevárniuk a lassan vonuló gyalogságot.
Szeptember 9-én Hitler leváltotta a lassan előrejutó A Hadseregcsoport főparancsnokát, List tábornagyot. A hadseregcsoport november 22-ig a szárazföldi haderő főparancsnokságának közvetlen irányítása alatt állt.
A 4. páncéloshadsereg XXXXVIII. páncéloshadteste szeptember 10-én Verhnyaja Jelsanka és Kuporosznoje között felzárkózott Sztálingrád déli szélére. Három nappal később, 13-án a németek megkezdték a harcot a megerődített nagyváros területén. A több mint 254 ezer fős német 6. hadseregben további 51 ezer 780 szovjet keleti tagköztársaságbeli segédszolgálatost is alkalmaztak. A 20 hadosztály és egyéb kisebb alakulatok együttes harcoslétszáma körülbelül 100 ezer fő volt. A csapatokat 500 harckocsi és rohamlöveg, valamint 2000 löveg támogatta. A VIII. repülőhadtest harci repülőgépei naponta ezer bevetést repültek.
Hruscsov, a Sztálingrádi Front politikai biztosa a végsőkig való kitartásra szólította fel a védőket. A városi harcok kezdetén a 62. hadsereg létszáma körülbelül 54 ezer fő volt. Ezt egészítette ki a 75 ezer fős, rosszul felszerelt munkás-milícia, amelyet helyi lakosságból szerveztek. A 62. hadsereg parancsnoka V. I. Csujkov altábornagy volt. A tűztámogatást 900 löveg és aknavető, valamint 110 harckocsi adta.
Szeptember 14-én északi, nyugati és déli irányból összpontosított német támadás indult meg az ún. Mamajev-kurgán felé. Ez a csupán 102 méteres „magaslat” uralta a várost. Innen rálátás nyílt és kilövés kínálkozott a Volga túlsó partjára is. A németek bevetették a 71., 76., 94., és 295. gyaloghadosztályokat, a 14. és 24. páncéloshadosztályokat, valamint a 29. gépkocsizó gyaloghadosztályt is. A gyalogságot 10-15 páncélosból álló csoportok támogatták.
A németek 14-én délután a 62. hadsereg csapataival vívott hullámzó harcokban elfoglalták a Mamajev-kurgánt és az 1. számú pályaudvart. Csujkov altábornagy a német támadás megállítására az utolsó tartalékait, a 19 harckocsit is bevette. Újabb erőkre volt szüksége, ezért a 13. gárda-lövészhadosztályt átvonták a Volgán, és ellenlökésre utasították. A 10 ezer fős hadosztály már az első napokban 30 százalékos veszteséget szenvedett, de harctevékenységével időt nyert a szovjeteknek. Az 1. számú pályaudvar szeptember 15-től 21-ig tizenháromszor cserélt gazdát. Szeptember 16-án a 13. gárda-lövészhadosztály visszafoglalta a Mamajev-kurgánt is. A német 24. páncéloshadosztály harckocsijai és páncélgránátosai aznap a város déli részében elérték a főpályaudvart és a Volgát.
A sztálingrádi helységharcok kellős közepén, szeptember 24-én Hitler leváltotta a szárazföldi haderő vezérkari főnökét, Halder vezérezredest, akivel már a moszkvai harcok alatt is megromlott a kapcsolata. Halder utóda Kurt Zeitzler gyalogsági tábornok lett, akit energikus hozzáállása miatt a „gömbvillám” becenévvel is illetek. Hitler azt hitte, Zeitzler majd segédkezik kockázatos hadvezetésében. Csalódnia kellett, mivel az új vezérkari főnök hamarosan hangsúlyozta ellenvetéseit.
Szeptember 27-ig a németek a Volgáig bezárólag Sztálingrád déli részét birtokba vették, s aznap visszafoglalták a Mamajev-kurgán felét is. A szovjet csapatok a folyó partjára szorultak vissza.
Másnap Sztálin parancsára az addigi Sztálingrádi Frontot Doni Frontnak, a Délkeleti Frontot pedig Sztálingrádi Frontnak nevezték át.
Október elején Sztálingrád már romokban hevert. Már nem lakó- vagy ipari negyedekért, esetleg utcákért folyt a harc, hanem szétlőtt gyárcsarnokok és harcászatilag fontos épületmaradványok birtoklásáért. A németek a még szovjet kézben lévő északi városrészért egyre kegyetlenebb anyagcsatára kényszerültek. A német gyalogság harckocsik, rohamlövegek, tüzérség és zuhanóbombázó repülőgépek támogatásával harcolt. A szembenálló felek az állandó közelharcokban a kézigránátokon kívül bajonettet, rohamkést és kiélezett gyalogsági ásót is használtak. A német rohamutászok lángszórókkal és robbanóanyag-töltetekkel füstölték ki a rendkívül ügyesen rejtőzködő szovjet lövészeket. A mesterlövészek mindkét oldalon előtérbe kerültek, akik állandóan rejtett tüzelőállásukból vadásztak a másik fél katonáira, főképp tisztekre és az előretolt tüzérségi megfigyelőkre. A szovjet 62. hadseregnek egyedül 400 mesterlövésze volt. A legeredményesebb szovjet mesterlövész V. G. Zajcev törzsőrmester volt, aki a sztálingrádi harcokban a szibériai 284. lövészhadosztály katonájaként 242 igazolt kilövést ért el. A Volga mentén hosszan elnyúló iparváros területén számtalan harckocsiakadály, úttorlasz, lövészárok és megerődített támpont épült. A szovjetek még 170 alváz nélküli harckocsi-tornyot 64is beépítettek védelmi rendszerükbe. A műszaki alakulatok a Volgán két pontonhidat létesítettek, melyeket a német zuhanóbombázó repülőgépek eredményes támadásai után rendszeresen kijavítottak. Ezeken át, valamint a különféle vízi járművek fedélzetén folyamatosan érkezett az utánpótlás. A folyó keleti partján jelentős mennyiségű szovjet tüzérségi eszközt összpontosítottak, amelyek a túlparti városban küzdő csapatoknak állandó tűztámogatást biztosítottak. A szovjet lövészalakulatokból kis létszámú, 50–80 fős rohamcsoportokat alakítottak, amelyeket beosztott aknavetők, közvetlen irányzással tüzelő lövegek, és esetleg egy–két harckocsi támogatott.
Október 4-én Sztálingrád körzetében a főparancsnok helyettese, Zsukov hadseregtábornok és A. M. Vaszilevszkij vezérezredes, a szovjet vezérkar főnöke az érintett frontparancsnokokkal megbeszélést tartott, melynek tárgya a német 6. hadsereget bekerítő hadművelet előkészületei voltak. Öt nappal később az egyszemélyű parancsnoki rendszer visszaállításáról is döntés született, amely azt jelentette, hogy a szovjet csapatparancsnokok hadműveleti és harcászati döntéseit a melléjük rendelt politikai biztosok nem befolyásolhatták többé.
A sztálingrádi elkeseredett helységharcok tovább folytatódtak. Október 6-án a német 6. hadsereg azt jelentette, hogy a gyalogság rendkívül alacsony harcoslétszáma miatt a város területén átmenetileg be kellett szüntetni a támadásokat.
Október 10-én a román 3. hadsereg kevésbé harcképes erői, nyolc gyalog-, két lovas-hadosztálya, amelyek korábban a Kaukázus nyugati részén harcoltak, a Don mentén, az olasz 8. hadseregtől délkeletre átvették arcvonalszakaszukat. Ennélfogva a német 6. hadsereg balszárnyát román csapatok fedezték. Ebbe körzetbe csoportosították át a német XXXXVIII. páncéloshadtest alárendeltségében a 22. páncéloshadosztályt és a román 1. páncéloshadosztályt2 is. A német 6. hadsereg jobb szárnyának biztosítását is román seregtestekre, a Constantin Constantinescu-Claps tábornok által irányított 4. hadseregre bízták, melynek öt gyalog- és két lovashadosztálya a Kalmükföldön vonult fel. A Sztálingrádnál harcoló német csapatokra nézve a későbbiekben a románok által fedezett szárnyak gyengesége végzetes következményekkel járt.
2 A román 1. páncéloshadosztály parancsnoka 1942. január 10-től 1943. március 20-ig Radu Gherghe hadosztálytábornok volt. A hadosztály 1943. március 31-ig 86 harckocsit veszített.
A németek október 15-én este Sztálingrádban elfoglalták a Traktorgyárat, de a szovjet 62. hadsereg erői a gyár északi környékét, a Barikádok löveggyárat, és a városközpont északkeleti részét továbbra is szilárdan tartották.
A sztálingrádi eseményekkel egyidőben Groznij északnyugati előterében, a Terek folyó kanyarulata körzetében is még súlyos harcok folytak. Ezt a területet október 6-án a német 1. páncéloshadsereg 13. páncéloshadosztálya vette birtokba.
A Sztálingrádban harcoló 24. páncéloshadosztály tapasztalatai szerint a kevésbé beépített városi területen a harckocsikból, lövészpáncélosokon szállított páncélgránátosokból, önjáró páncéltörő ágyúkból, utászokból és tüzérségből álló páncélozott rohamcsoportok kiválóan beváltak. E seregtest 24. páncélosezrede október 31-ig 169 T–34, 60 T–60, 31 KV–1, 12 T–70 és egy KV–2, összesen 273 harckocsi megsemmisítését jelentette. Az ezred saját vesztesége ezen idő alatt 104 harckocsi volt.
A németek október 23-án és 24-én már betörtek a Barikádok és a Vörös Október gyárak területére is, de nem tudták azokat teljesen elfoglalni, mert a szovjetek minden egyes csarnokért harcoltak. November 11-én a német csapatok a Barikádok gyárnál keskeny sávban kijutottak a Volgához, és a 138. lövészhadosztályt elvágták a 62. hadsereg főerőitől. A városnak ekkorra csupán tíz százaléka maradt szovjet kézben. A német gránátos-századok 30–40 főre olvadtak. A 6. hadsereg 17 hadosztályának élelmezési összlétszáma – az 51 ezer 780 szovjet keleti segédszolgálatost nem számítva – az augusztus végi 254 ezer 421 főről november közepéig 138 ezer 832 főre csökkent. Paulus páncélostábornok csapatainak november 18-án már csak 180 bevethető harckocsija maradt.
A Kaukázusban, Nalcsik irányában a német 1. páncéloshadsereg október 25-én újabb támadást indított, és 13. páncéloshadosztálya november 2-án 15 kilométerre közelítette meg Ordzsonikidzét. Ez volt a legtávolabbi pont, ameddig a németek a Kaukázusban eljutottak, mert támadásukat a Kaukázusontúli Front Északi Csoportja az odaérkezett tartalékok bevetésével megállította. Baku, Tbiliszi és Batumi elfoglalásáról a németeknek végképpen le kellett mondaniuk.
Sztálin és a szovjet hadvezetés már 1942. szeptember közepén hozzákezdett a német 6. hadsereg bekerítését és a Vörös Hadsereg Rosztovig végrehajtandó áttörését célzó hadműveletek tervezéséhez. Az előkészületek során a Délnyugati Front, a Doni Front, és a Sztálingrádi Front kijelölt erőit jelentősen megerősítették. A több szakaszban végrehajtott támadás pontosított tervét Vaszilevszkij és Zsukov a szovjet kommunista párt politikai bizottsága és a főhadiszállás együttes ülésén november 13-án ismertették. A tervek szerint a hadművelet 1942. november 19-én vette volna kezdetét.
November 18-án a sztálingrádi csata 125 napos védelmi szakasza véget ért. A szovjetek ez alatt 323 ezer 856 halottat és eltűntet, 1426 harckocsit, 12 ezer 137 löveget és aknavetőt, valamint 2063 repülőgépet veszítettek. Összehasonlításképpen a harckocsik tekintetében a németeknek július és október között összesen 928 páncélosuk esett ki.
