A szovjet csapatok támadásai a finnországi arcvonalon (1944. június 10. – 1944. október 29.)
A szovjet csapatok támadásai a finnországi arcvonalon (1944. június 10. – 1944. október 29.)
A belorussziai hadműveletre való felkészülés idején Govorov hadseregtábornok Leningrádi Frontja és K. A. Mereckov hadseregtábornok Karéliai Frontja a nyári hadjárat nyitányaként, június 10-én támadást indítottak Finnország csapatai ellen. Miután a finnek visszafoglalták az 1939–1940. évi, úgynevezett “téli háborúban” elfoglalt területeiket, 1941 végétől csapataik nem indítottak jelentősebb támadást a Vörös Hadsereg állásai ellen, sőt, még Leningrád elfoglalásában sem nyújtottak említésre méltó segítséget a németeknek. Ennek ellenére a szovjetek mindvégig jelentős erőket állomásoztattak a finn csapatokkal szemben, mert Sztálin tartott attól, hogy egy alkalmas pillanatban a finnek megváltoztatják szándékaikat. Ezért a szovjet diktátor végül 1944 közepén úgy döntött, győzelemmel zárja le a Finnországgal való fegyveres konfliktust, és az ezután felszabaduló csapatokat máshol veti be. A Karéliában tervezett szovjet támadás célja Finnország kiléptetése volt a háborúból, s emellett elvonta a németek figyelmét is a délebbre zajló támadási előkészületekről. A SZTAVKA utasította a Leningrádi és Karéliai Frontok parancsnokait, hogy biztosítsák a karéliai földszorost, valamint Leningrád északi és északnyugati előterét.
59Govorov hadseregtábornok 21. és 23. hadseregének, valamint 13. légi hadseregének a Balti Flotta (60 ezer 400 fő) támogatásával tíz napon belül el kellett foglalnia Viborgot. A csapatok 188 ezer 800 főt, 15 lövészhadosztályt, egy önálló harckocsidandárt és két megerődített körletet vonultattak fel. Június 21-én a Karéliai Front 7. önálló és 32. összfegyvernemi hadserege, valamit 7. légi hadserege a Ladoga-tótól északra lendült támadásba. Mereckov hadseregtábornoknak 202 ezer 300 katonája, 16 lövészhadosztálya, három lövészdandára, két önálló harckocsidandára és két megerődített körlete volt.
A szovjetek szerették volna elkerülni a téli háború jórészt eredménytelen, veszteségterhes rohamait, ezért a hadműveletet alaposan megtervezték, és jelentős túlerőt (451 ezer 500 katonát, 800 harckocsit és önjáró löveget, valamint 10 ezer löveget és aknavetőt, 1000 rakéta-sorozatvetőt és 536 repülőgépet) összpontosítottak. A finnek 268 ezer katonával, 110 harckocsival és rohamlöveggel, valamint 1930 löveggel rendelkeztek. A karéliai földszoroson öt finn hadosztály, két dandár és egy páncéloshadosztály helyezkedett el.
A támadást június 9-én a szovjet légierő tömeges csapása vezette be. Másnap, 10-én a szárazföldi csapatok is támadásba lendültek. A finnek helyenként igen elszánt ellenállást tanúsítottak: június 12-én Kivennapától keletre 29, június 17-én Kaukjärvitől nyugatra pedig 34 szovjet páncélost semmisítettek meg. Június 14-én a földszoroson harcoló finn csapatok felett K. L. Oesch altábornagy vette át a főparancsnokságot.
A szovjet 21. hadsereg balszárnya június 21-én elfoglalta Viipurit (Viborgot). Ezután Govorov hadseregtábornok a város körül harcoló erőit megerősítette az 59. hadsereg hajón ide szállított csapataival. A finn felderítés szerint a szovjetek ekkor 29 lövészhadosztályt, két tüzérhadosztályt, négy harckocsidandárt, 13 harckocsiezredet és nyolc önjáró tüzérezredet vetettek be ellenük. Mereckov hadseregtábornok 7. önálló hadserege június 21-én indított támadást Karélia felé a Szvir folyó menti állásaiból.
Viipuri bevétele után a szovjetek célja az volt, hogy a finn csapatokat a Kymi folyónál megsemmisítik. Azonban a finn ellenállás a Viipuri–Kuparsaari–Taipale terepszakaszon megszilárdult. A szovjet áttörési kísérletek súlyos veszteségekkel jártak. Az idősebb korosztályok behívásával némileg, 31 ezer 700 katonával pótolták a finn szárazföldi haderő július 18-ig elszenvedett 44 ezer fős veszteségét (ebből 6500 fő elesett).
A Finn-öböl déli partjáról a németek némi erősítést küldtek Finnországba. Június 27-én a németek a finn arcvonal megtámogatására bevetették 303. rohamlövegdandárukat, július 4-én Viipuri északi előterébe pedig beérkezett a német 122. gyaloghadosztály is. A finnek jelentősebb mennyiségű páncélöklöt és páncélrémet is kaptak a szovjet harckocsik és önjáró lövegek elleni közelharchoz. Június 19-én például német torpedónaszádok 9000 páncélöklöt szállítottak a finn kikötőkbe. Ez azonban messze elmaradt a finnek által igényelt katonai támogatástól (hat német gyaloghadosztály átcsoportosításától).
A szovjet 21. hadsereg Tali-Ihantala, az 59. hadsereg Viipurinlahti, a 23. hadsereg pedig Vuosalmi irányában erőltette a támadást, de nem sok eredményt értek el. A finn arcvonal július közepén a Ladoga-tó körzetében egyre inkább megszilárdult. Július 20. körül a finn főparancsnokságon észlelték, hogy a szovjetek erőik egy részét kivonják, és helyükre megerődített körleteket – főleg védelemre alkalmas csapatokat – vezényelnek. A szovjetek júliusi élőerő-vesztesége a karéliai földszoroson mintegy 31 ezer katona volt, amelyből 7600 elesett. A szovjetek támadásai a Ladoga-tó térségében csak igen lassan nyertek teret. A támadásokat augusztus 9-én leállították, és a csapatok nagy részét hamarosan átcsoportosították a német–szovjet arcvonalra. A háború utolsó évében a finnek elleni nyári támadás volt az egyetlen olyan szovjet támadó hadművelet, amely – igaz, hogy másodrendű hadszíntéren – lényegében kudarcot vallott.
A hadművelet 61 napja során 280 km széles arcvonalon mintegy 110-250 km-nyit szorították vissza a finn csapatokat, amelyek – némi német segítséggel – elszántan védekeztek. A finn csapatok 66 ezer katonát veszítettek, ebből 11 ezer 850 fő elesett. A két szovjet front saját adatai szerint 23 ezer 674 halottat és eltűntet, valamint 72 ezer 701 sebesültet; más források szerint viszont 39 ezer halottat és 120 ezer sebesültet veszített. A Vörös Hadsereg hadianyag-vesztesége szovjet adatok alapján 294 harckocsi és önjáró löveg, 489 löveg és aknavető, 311 repülőgép, és 24 ezer 100 gyalogsági fegyver volt.
A szovjet támadás idején, június 26-án Risto Ryti finn köztársasági elnök a németekkel aláírt egy szerződést, amelyben jelentős gabona- és fegyverszállítások ellenében személyesen garantálta, hogy Finnország nem köt fegyverszünetet a Szovjetunióval. Miután Ryti lemondott, augusztus 4-én Carl Gustav von Mannerheim marsallt választották köztársasági elnökké, aki nem tartotta magára nézve is kötelezőnek elődje elkötelezettségét. A német Észak Hadseregcsoport veresége és Riga szovjet kézbe kerülése arra kényszerítette a finn kormányt, hogy szeptember 4-én fegyverszünetet kössön a Szovjetunióval. A németeknek szeptember 15-ig ki kellett vonniuk csapataikat Finnországból, ellenkező esetben internálták volna őket.
Dr. Lothar Rendulic vezérezredes, az Észak-Finnországban állomásozó német 20. hegyihadsereg parancsnoka számított valami hasonlóra, ezért csapatait reteszállásokba vonta vissza Észak-Norvégiába és Murmanszktól nyugatra, a Kola-félszigetre. Szovjet nyomásra a finn csapatok szeptember 28-án és 30-án tűzváltásba keveredtek a visszavonuló németekkel, de azok végrehajtották visszavonulásukat.
A finn–szovjet fegyverszünet esetére a németek már korábban kidolgoztak egy hadműveleti tervet a Finn-öböl fontosabb szigeteinek elfoglalására. A Suursaari (Hogland) elleni támadást a német haditengerészet és a szárazföldi haderő egy vegyes köteléke hajtotta végre szeptember 15-én hajnalban. A sziget 1712 fős finn helyőrsége (18 löveggel, 24 légvédelmi gépágyúval, kilenc aknavetővel és 24 géppuskával) azonban elszánt ellenállást tanúsított. A finn haditengerészet kisebb felszíni egységei is beavatkoztak, és a meglepett németek öt hadihajóját és több rohamcsónakját elsüllyesztették. Végül a németek 17 órakor kénytelenek voltak fegyverszünetet kérni. Veszteségük mintegy 2000 katona volt. Ebből 1056 fő hadifogságba esett, és hamarosan internálták őket. A német 60partraszállási kísérlet teljes kudarcot vallott.
Október 7-én a szovjet Karéliai Front (K. A. Mereckov hadseregtábornok) 14. hadserege és 7. légi hadserege 133 ezer 500 katonával, nyolc lövészhadosztállyal, öt lövészdandárral, egy önálló harckocsidandárral, egy (KV-) nehézharckocsi-ezreddel és egy megerődített körlettel támadást indított Petsamo és Kirkenes irányában. A terephez alkalmazkodva a csapatok jelentős része könnyűgyalogság volt, sítalpas lövészekkel, 30 műszaki zászlóaljjal, teherhordó állatokkal és két zászlóaljnyi amerikai gyártmányú kétéltű gépjárművel megerősítve a folyóátkelésekhez. A támadást 110 harckocsi és önjáró löveg, 2100 löveg és aknavető, valamint 750 repülőgép támogatta.
A szovjetek fő csapásirányában a 45 ezer fős német XIX. hegyihadtest védett. A németek halogató harcban visszavonultak a Tyitovka folyó mögé, és felrobbantották a hidakat. Az utakban szegény területek a szovjet tüzérség és utánpótlás csak lassan juthatott előre. Október 10-ére virradóra a szovjet 63. tengerészgyalogos-dandár részei partra szálltak a németek balszárnyában, és elvágással fenyegették a visszavonulási útvonalat. Október 13-ig a szovjet csapatok három oldalról felzárkóztak Petsamo kikötőjére. A 126. könnyűlövész-hadtest lezárta az egyetlen nyugat felé vezető utat. Ezért a visszavonuló német 2. hegyihadosztály október 14-én kénytelen volt áttörni ezen a záron. Petsamo október 15-én szovjet kézbe került, de a 14. hadsereg csapatai annyira elfáradtak, hogy három nap pihenőt rendeltek el számukra.
A szovjet hadművelet további részében a német és szovjet csapatok versenyt futottak az észak-norvég tengerparton. Néhol a szovjet könnyűgyalogság leelőzte a németeket, de gyenge útzáraikat a németek rendre áttörték, és folytatták visszavonulásukat nyugat felé. Október 25-én a szovjetek még elfoglalták Kirkenest, de a támadó hadművelet négy nap múlva véget ért. A 23 napos hadműveletben a szovjetek 80 km szélességben 150 km-t nyomultak előre. Eközben 21 ezer 233 katonát, 21 páncélost, 40 löveget és aknavetőt, valamint 62 repülőgépet veszítettek.
