A magyar 1. hadsereg felvidéki hadműveletei és visszavonulása a Cseh–Morva Protektorátus területére (1944. november 5. – 1945. áp…
A magyar 1. hadsereg felvidéki hadműveletei és visszavonulása a Cseh–Morva Protektorátus területére (1944. november 5. – 1945. április)
A 2. Ukrán Front novemberi térnyerésével lendületet és támogatást nyújtott a Kárpátalja és a Kelet-Szlovákia határán lekötött 4. Ukrán Front csapatainak. Az utóbbi szovjet hadseregcsoporttal szemben a Wöhler-seregcsoport keretében a magyar és német seregtesteket magába foglaló német 8., illetve magyar 1. hadsereg csapatai védekeztek. A Vásárosnamény–Csap térségétől légvonalban Ungvár északnyugati környékéig védekező magyar 1. hadsereg alárendeltségébe október 31-én már csupán a magyar III. hadtest (6. gyaloghadosztály, 2. hegyidandár), a magyar V. hadtest (13. gyaloghadosztály, 1. hegyidandár), illetve a német 15. gyaloghadosztály és a szintén német Scholze harccsoport (8. felderítő-, 8. páncélos-felderítőosztály, egy SS-légvédelmi tüzérosztály) tartozott. A magyar erőket ezenkívül a seregcsoport jobbszárnyán, Tiszanána és Tiszakeszi között még a magyar IX. hadtest 9. határvadász-hadosztálya és az újjáalakult 27. gyaloghadosztálya, Tokaj és Cigánd között a német XVII. hadtest kötelékébe tartozó 2. tábori pót- és a 24. gyaloghadosztály, valamint a magyar 1. hadsereg-parancsnokságnak közvetlenül alárendelt, s a Cigánd és Csap közötti vonal tartására utasított 16. gyaloghadosztály jelentette. A német Dél Hadseregcsoport október 27-i jelentésében az alábbiakban számolt be a magyar 1. hadsereg seregtesteinek harcértékéről:
“Október 15.-e óta a magyar kötelékek harcértéke nagyot szenvedett, mert a tartalékos tisztikarban és a csapatnál a már amúgy is gyenge harci kedv további csökkenést mutat. Ezt elősegítette az ellenségtől való leválási hadműveletek alatt, részben a csapatok túlerőltetése, részben nagymennyiségű fegyverzet – főleg nehézfegyverek – elvesztése, illetve visszahagyása. Az alábbi kötelékek különösen szenvedtek:
a., 13. gyaloghadosztály teljesen feloszlott, maradékok felfogás alatt.
b., 1. hegyi dandár még rendelkezik bevethető erőkkel, kb. egy zászlóaljnyit tesz ki. Sokat szenvedett az október 25.-i harcokban, maradványai feloszlottak, felfogásuk folyamatban.
c., a 6. gyaloghadosztály nagy részének – ha nem is zömének – feloszlásával számolni kell ….
d., Az alábbi hadosztályokkal, mint zárt kötelékekkel, még lehet számolni: 24. gyaloghadosztály, 16. gyaloghadosztály, 2. hegyi dandár.
Német csapatokkal – főleg német páncélvadász alakulatokkal – való alátámasztás nélkül, erősebb szovjet támadás esetén (zászlóaljnál erősebb, vagy páncélos támadás) védelemre csak feltételesen alkalmasnak becsülhetők.”
November első hetében jelentős változások történtek a hadsereg hadrendjében. A 6. és a 13. gyaloghadosztályok, illetve a III. hadtest-parancsnokság feloszlott, a német XVII. hadtest a német 8. vadászhadosztállyal, illetve a magyar 24. és 16. gyaloghadosztályokkal november 5-től a magyar 1. hadsereg kötelékébe került, a magyar 2. hegyidandár pedig a 76. határvadász-csoporttal együtt Ungvár dél–Szürte–Nagykapos területén kivonás nélkül, harcok közepette beleolvadt az 1. hegyidandárba. A későbbiek során a magyar hadsereg alárendeltségébe vonták az Erdélyből visszavonuló 2. tábori póthadosztályt és a német 4. hegyihadosztályt is.
A Tisza menti súlyos védelmi és elhárító harcok javarészt a Wöhler-seregcsoport balszárnyán november 5-től kezdődtek meg. A súllyal Miskolc felé támadó szovjet 27. 169hadsereg erői a balszárnyon a magyar 27. székely könnyűhadosztály tiszabábolnai és tiszadorogmai folyamvédelmét áttörve november 9-ig Mezőkeresztes–Szentistván–Gelej–Mezőcsát vonalát érték el, a jobbszárnyon pedig a folyón Polgárnál és Tiszadadánál átkelve a német 3. hegyi- és 15. gyaloghadosztályokat fokozatosan a Sajó, illetve a Hernád folyók mögé vetették vissza. Amikor a szovjet csapatok Mezőkövesd november 12-i elfoglalását követően Diósgyőrt november 17-én elérve közvetlenül Miskolc közelébe jutottak, a magyar 1. hadsereg jobbszárnyát (2. tábori póthadosztály) Tokajtól nyugatra, Szerencs délkelet–Mezőzombor–Tarcal dél vonalára kellett visszavenni.
Az 1. hadsereg Tisza menti védelme azonban még tartotta magát. A honvéd alakulatoknak három héten keresztül sikerült meghiúsítani a román 4. hadsereg seregtesteinek átkelési kísérleteit. A 24. gyaloghadosztály tüzérséggel támogatott zászlóaljai november 20–22. között a román 18. gyaloghadosztály egy Kenézlőnél átkelt harccsoportját csaknem teljesen megsemmisítették. Különösen a 12/III. gyalogzászlóalj helytállása volt figyelemre méltó, melyet gépkocsikon szállítottak az átkelt ellenséges csapatok visszaverése céljából a Kenézlőtől keletre levő Érhát-tanyához. A háromnapos véres ütközetben november 22-ére sikerült a támadókat a Tiszába szorítaniuk. A Maár Gyula őrnagy irányította – 50–60 százalékos véres veszteséget szenvedett – nyírbátori zászlóalj katonái teljesítményük elismeréseképpen megkülönböztető díszjelvényként háromágú fenyőágat viselhettek a sapkáikon.
A hadsereg a sok csatornával átszelt, s az őszi esőzések miatt sártengerré változott Tisza mögötti sík terület előtt húzódó védővonalának csak az Ungvártól északnyugatra levő része vezetett át védelemre alkalmas területen. Az 1. hadsereg-parancsnokság hiába javasolta ez előnytelen arcvonalnak mielőbbi visszavételét a védelemre jobban megfelelő Zemplén-hegység lábához, illetve a Bodrog mögé, a felettes német parancsnok, Wöhler gyalogsági tábornok – Hitler parancsát félreértelmezve – nem járult ehhez hozzá.
Miután délen, a Tiszadadánál áttört szovjet csapatok Miskolc és Szerencs felé közeledtek, északon pedig az Ungvár környékéről meginduló szovjet 18. hadsereg csapatai Kassa irányában nyomultak előre, a közöttük elhelyezkedő 1. hadseregbeli seregtestek további védelme céltalanná vált. A helyzetet súlyosbította, hogy a 24. gyaloghadosztály védőkörzetétől északra a szovjet 40. hadsereg alakulatai a 16. gyaloghadosztály csapi állásait november 24-én megkerülve, majd birtokba véve, Sátoraljaújhely irányában elérték a Bodrogot. A magyar csapatok ezt követően az ellenséggel szoros harcérintkezésben csak november 25-én és 26-án hátráltak vissza a Bodrog és a Ronyva folyók mögötti magaslatokon húzódó állásokba.
A Bodrog őszi áradása, mellyel a bal part tekintélyes része is víz alá került, ideális védőállást biztosított a csapatoknak. A román 4. hadsereg 2. hadtestének alakulatai nem is hajtottak végre nagyobb átkelési vállalkozásokat, viszont tüzérségükkel és gyalogsági nehézfegyvereikkel állandóan tűz alatt tartották a magyar állásokat. Az egyetlen nagyobb vállalkozásuk Bodrogkisfaludnál csúfos kudarcot vallott. Az 1. hadsereg csapatainak itteni védelme sem bizonyult azonban tartósnak, mivel Miskolc december 3-i elfoglalása után a szovjet csapatok ismét déli irányból próbáltak a hátukba kerülni.
A Budapest elestét követő hadműveleti szünet alatt egyedül a Felvidéken nem szüneteltek a harcok. A Garam vonalánál – váltakozó eredménnyel – február 24-ig folytak a német és a szovjet csapatok összecsapásai, az ország északkeleti térségét védelmező magyar 1. hadsereg alakulatai pedig egyre inkább felvidéki területekre szorultak vissza.
Az 1. hadsereg arcvonalán a magyar és a német csapatok visszavonulása 1944 decemberétől folyamatossá vált. A szovjet 27. hadsereg előrenyomulása a Sajó, majd a Bódva völgyében, valamint az 1. hadsereg V. hadtestének egyes szakaszain elért szovjet és román betörések miatt december 15-én először a Hernád völgyét lezáró, trianoni határhoz közeli Garadna–Vilmány–Regéc–Nagybózsva–Felsőmihályi vonalában műszakilag részben előkészített Rózsa-állásba vonultak vissza. A nyomukban előretörő szovjet 40. és román 4. hadseregek elővédjeivel a magyar csapatok december 15-én a 24. gyalogezred által védett Hernád völgyi Forró községben, december 17-18-án pedig a 19. gyalogezred harccsoportjának pálháza–füzérradványi reteszállásában súlyos harcokat vívtak. A visszavétel közben, december 17-én a német hadvezetés újból megváltoztatta a magyar csapatok alárendeltségi viszonyait, s az 1. hadsereget a német XVII. (német 4. és 3. hegyihadosztállyal, valamint az újjáalakult magyar 1. hegyihadosztállyal) és a magyar V. hadtesttel (16. és 24. gyaloghadosztályok, 2. tábori póthadosztály) a Heinrici seregcsoport kötelékébe vonta. Az egyes magyar seregtestek 2500-3000 fős ütközet-állományukhoz képest még mindig magas élelmezési létszámot jelentettek. Így fordulhatott elő, hogy az 1. hadsereg december 14-én 160 ezer főben meghatározott és jelentett élelmezési létszámát követően ennek megszüntetésére a német Dél Hadseregcsoport alárendelt német seregcsoportjaitól vizsgálatot követelt.
A Heinrici-seregcsoport feladata a Szepes–Gömör–Érchegység területének megtartása, s egy összefüggő arcvonal kialakítása volt. A védelem súlyát a magyar 1. hadsereg Rimaszombat és Rozsnyó környékén, a német 1. páncéloshadsereg Kassa körzetében képezte. A felvidéki terület birtokbavételére a 4. Ukrán Front 18. hadserege keleti irányból Kassa, Poprád és Zsolna felé támadott, a 2. Ukrán Front szovjet 40. és román 4. hadseregeinek pedig délről, Dobsina irányú előretörésükkel kezdetben a Kassa körüli német seregtestek megsemmisítésében kellett részt venniük, majd Besztercebánya felé kellett folytatniuk előrenyomulásukat.
Az 1945. január 12-én megindított szovjet–román támadás előtt az 1. hadsereg magyar seregtestei közül a 24. gyaloghadosztály, illetve az 1. hegyidandár zászlóaljai Rozsnyó térségében és az attól délre, délkeletre levő Szilicei-fennsíkon, a 16. gyaloghadosztály és a 2. tábori póthadosztály pedig tőlük keletre a Torna–Abaújszina vonalon védekeztek. Különösen a 2. Ukrán Front román 4. hadserege által támadott 24. gyaloghadosztály védelmi harcai voltak eredményesek.
A román 4. hadsereg 6. hadtestének hadosztályai már december 20-án elérték a Szilicei-fennsík területét, sőt lejutottak a Szádellői-völgybe is. További előrenyomulásukat 170azonban az ott védekező német 4. hegyihadosztály csapatai megállították, s a támadókat Szádalmás irányában visszavetették. A harcok ezt követően a Szilicei-fennsík uralgó magassági pontjaiért folytak, de december 25-től már a néhány magyar hegyivadász-zászlóaljjal megerősített magyar 24. gyaloghadosztály részvételével. A védőállásokat az 1938-as határrevízió miatt felrobbantott cseh erődrendszer betonbunkereinek vonalán alakították ki. Magasabb fekvésük miatt a Szádalmás felől támadó ellenséggel szemben ugyan előnyösebbek voltak, de a tüzelőállások kiépítéséhez csak a bunkerek köveit lehetett felhasználni. A sziklás talajon nemhogy lövészárkot, de még lövészgödröt is nagyon nehezen lehetett kiásni. Az első vonalban a szinte fedezék nélkül harcolók sokat szenvedtek az ellenség tüzérségi és aknavetőtüzétől, a tüzérségi becsapódások nyomán szétrepülő szikladaraboktól, s ki voltak téve a januári hideg időjárás minden kellemetlenségének is. Az 1945. január 4–11. közötti időszakot kivéve a magyar alakulatoknak itteni védelmük szinte valamennyi napján számos század-, illetve zászlóalj erejű támadást kellett elhárítaniuk, s több elvesztett magassági pont visszafoglalásáért kellett harcba bocsátkozniuk. Január 21-ig tartó sikeres helytállásuk lehetővé tette, hogy a Felvidék keleti részét nyugati irányban feladó saját csapatok visszavonulását a szovjet és a román csapatok a rozsnyói völgyön át nem tudták megakadályozni.
Január 18-án a német hadvezetés hozzájárult az 1. hadsereg erősen leharcolt seregtesteinek teljes kivonásához, a Cseh–Morva Protektorátus területére történő hátravonásához, majd ottani feltöltéséhez. A 24. gyaloghadosztály hátravonására a Dél Hadseregcsoport tartalékhiányra való hivatkozása miatt azonban nem került sor, s a Lengyelországból visszatért 5. tartalékhadosztály néhány zászlóaljával kiegészített seregtestet a német 8. hadsereg XXIX. hadtestének alárendelve a Garam folyóra merőlegesen, Kisgaram (Hronec) központtal létesített hosszú arcvonalszakasz védelmére rendelték. A hadosztály február 8-tól március 31-ig tartotta állásait, jelentősebb veszteségei csupán a sajbai védőszakaszon voltak. Március elejétől a harcoktól nem mentesültek a magyar 16. gyaloghadosztály még harcképes csapattestei sem, ezeket a német XXXXIX. hadtestnek alárendelve a Vág völgyében vetették be.
A szovjet hadvezetés február 17-én jóváhagyta a 4. Ukrán Front tervét, amely Szlovákia keleti feléből egy 450 km mély hadművelettel el akarta érni a Moldva folyót, majd birtokba venni Prágát. A hadművelet első szakaszában a front csapatainak el kellett foglalnia a Moravská Ostrava körzetében települt iparvidéket. Ennek a jelentős feladatnak a végrehajtására 4. Ukrán Front 317 ezer 300 katonával, 2900 löveggel és aknavetővel, 189 páncélossal és 416 repülőgéppel rendelkezett.
Március 10-én a 4. Ukrán Front csapatai megindították támadásukat, de az a hadművelet nyolcadik napjára teljesen kifulladt. A szovjet csapatok mindössze 15 km szélességben és 6-12 km mélyen hatoltak be a német–magyar csapatok védelmébe, és eközben súlyos veszteségeket szenvedtek. A 4. Ukrán Front átcsoportosította erőit, és március 24-én felújította támadását. Két nappal később I. J. Petrov hadseregtábornokot leváltották a front éléről. Utóda A. I. Jeremenko hadseregtábornok lett. A front 1. gárda-, 18. és 38. összfegyvernemi hadserege mellé megkapta az 1. Ukrán Front 60. hadseregét is. Ekkor a 200 km-es sávban támadó 4. Ukrán Front 265 ezer katonával, 6000 löveggel és aknavetővel, több mint 300 harckocsival és önjáró löveggel, valamint 435 repülőgéppel rendelkezett. A lassú ütemben haladó szovjet csapatok április 15-én tudták csak áttörni a német védelmet Moravská Ostravától északnyugatra, mintegy 12 km szélességben. A szovjet csapatok a csehszlovák 1. hadtest 1. harckocsidandárjával közösen csupán április 30-án tudták birtokba venni a hadművelet első célpontjaként kijelölt fontos ipari várost. A hadművelet csak május 5-én ért véget. Addigra a 4. Ukrán Front 112 ezer 621 főt (ebből 23 ezer 964 halottat és eltűntet) veszített.
A front 18. hadseregének Liptószentmiklós körzetéből nyugati irányában március 28-án megindított támadása alatt a felvidéki területre szorult magyar csapatok visszavonulása egyre folyamatosabbá vált. A 24. gyaloghadosztály Stubnyafürdőig visszavonulva, parancsnoksága elhatározására, április 6-án és 7-én beszüntette a további értelmetlen harcot. Az 1944–1945-ös kárpátoki, illetve magyarországi harcok során egyedülálló módon a szembenálló szovjet alakulat parancsnokságával kiegyezve 2466 fős személyi állománya mentesült a hadifogságtól, s Hajmáskérre szállítva magvát képezhette a szerveződő magyar demokratikus hadsereg 5. hadosztályának. A seregtest át nem állt részei április 16-ig Zlin–Kremsier területét érték el, s Prossnitz területén próbálták meg újjászervezni azokat. Az 1. hadsereg január végétől hátravont többi alakulatának (2. tábori póthadosztály, 16. gyaloghadosztály) személyi állománya a Vág folyó völgyének elérése után még nem mentesült a harcoktól. Egy része ugyan cseh-morva területen az ottani partizánmozgalomba való bekapcsolódása ellenére szovjet hadifogságba került, közel 22 ezer fő viszont német és hungarista alakulatokba vonva Sziléziában, illetve a Vág völgyében harcolt tovább. Az utóbbi csapattestek zöme a 16. gyaloghadosztályba tartozott, amelyet a német 1. páncéloshadsereg 304. gyaloghadosztályának alárendeltségében zömével Árva, részeivel a Vág felső folyásának területén vetettek be, s az elhárító és utóvédharcok alatt 30-40 százalékos veszteséget szenvedett.
A Cseh–Morva Protektorátus területére irányított magyar sereg- és csapattestek Vágbesztercén még 1. az hadsereg-parancsnokságtól kapták meg a menetcéljukra vonatkozó tájékoztatást, majd a parancsnokság, László Dezső vezérezredessel az élén, az 1. hegyihadosztály parancsnoksága által összegyűjtött öt zászlóaljnyi állománnyal és kiképzőtáborának keretével március 9-én megkezdte menetét Magyarországra. Ezzel a magyar Honvédség egyik legtovább működő parancsnoksága lényegileg be is fejezte tevékenységét, mivel a Dunántúlon remélt alakulatok hiányában szerep már nem jutott neki. A hadseregtörzs 1945. május 5-én Stájerországban amerikai fogságba került.
