A Fáklya | Magyarok a II. világháborúban

115A Fáklya

November 8-án, a célpont teljes eltitkolása mellett, megkezdődött a Torch- (Fáklya-) hadművelet, amelyben angol-amerikai erők szálltak partra Dwight D. Eisenhower irányításával, hogy teljesen tisztázzák az észak-afrikai helyzetet, és megfelelő bázisokat alakítsanak ki egy dél-európai partraszállás támogatására. A hadművelet előkészítése három hónapig tartott. A deszantalakulatokat különböző kikötőkben rakodták be olyan számvetéssel, hogy egyszerre érjenek partot. A megközelítés időszakában az amerikai és angol légierő és haditengerészet aktív tevékenységet folytatott. A hadműveletben 650 hadihajó vett részt közvetlenül, és a parancsnok, Eisenhower, a partraszállást a Gibraltári-szorosban lévő angol sziklabázisról irányította.

A hadművelet sikere, illetve gyors végrehajtása attól függött, hogy Spanyolország miként reagál, és nem utolsósorban attól, hogy az Észak-Afrikában elhelyezkedő közel 200 000 fős francia haderő ellenáll-e a szövetségeseknek.

A partraszállás előtt, a meglepés érdekében, nem hajtottak végre légi előkészítést, illetve nem akarták, hogy a bombázások miatt elveszítsék a franciák szimpátiáját. Végül is a Vichy-kormány alárendeltségében lévő csapatok csupán színlelt ellenállás után hamar átálltak a szövetségesek oldalára.

Az időjárás több lényeges mozzanatot késleltetett. A partraszállást megelőzően kisebb ejtőernyősdeszantokat dobtak le Rabat, Orán, Algír és több más helyen, a fontosnak ítélt objektumok elfoglalására. November 8. és 12. között azután az 1300 kilométeres partszakasz legfontosabb részein, több ütemben megkezdődött a főerők partraszállása. Az első napon hét hadosztályt tettek partra, amelyek feladata az volt, hogy együttműködve a légideszantokkal, elfoglalják a fontos kikötőket, csomópontokat, és biztosítsák a többi partraszálló-lépcső biztonságos kirakását. Az olasz-német légierő és hadiflotta nem támadta a partra szálló erőket, így főleg az időjárással és a partviszonyokkal kellett megküzdeni az amerikai-angol csapatoknak.

November végére a szövetségesek elfoglalták Marokkót, Algírt, átlépték Tunézia határát, és megközelítették Tunisz városát. Két hét alatt, szinte ellenállás nélkül, 900 kilométert nyomultak előre. A végső céljuk az volt, hogy nyugatról elzárják Rommel visszavonulási útját, miközben azt a 8. angol hadsereg kelet felől szorongatta.

Közben az ellenség sem tétlenkedett. Sikerült Tunézia területére Szicíliából a 10. német páncélos- és a 2. olasz gyaloghadosztályt átdobni, majd rövid időn belül még egy német hadosztályerősítés érkezett. A szövetségesek lebecsülték ezeket a csapatokat, és kelet felé nagy ütemben előrenyomulva szó szerint belerohantak a tengelyhatalmak csapatainak 117jól kiépített állásaiba. Ezek a friss erők Jürgen von Arnim vezérezredes parancsnoksága alatt, megállították a szövetséges előrenyomulást. Így Rommel 1943 elején ellenállás nélkül behatolhatott Dél-Tunéziába, megszállta a Mareth-vonalat, és felvette az érintkezést Arnimmal. A lehetőséget kihasználva együttes erővel kiterjesztették az ellenőrzésüket Tunézia keleti területeire is, és ismét feladták a leckét a szövetségeseknek.

Ezután ismét súlyos harcok következtek, amelynek csúcspontját a februári Kasserine-hágónál lezajlott összecsapás jelentette. Itt a német csapatok meglepő győzelmet arattak a szövetséges erők fölött, de ez a győzelem az utolsó német sikerek egyike volt.

Március 9-én Rommel hivatalosan is átadta az afrikai erők parancsnokságát Arnimnak, és Rómába repült. Ekkor a szövetségeseknek közel 300 000 emberük, 1400 harckocsijuk és több száz repülőgépe állt szemben a tengelyhatalmak 60 000 katonájával és 100-nál is kevesebb harckocsijával.

Mégis, az esetleges kudarc lehetősége miatt, az angol-amerikai csapatok csak nagyon lassan folytatták előrenyomulásukat. A tengelyhatalmak vesztét végül is nem a harctéri vereség okozta, hanem inkább a szövetséges blokád fojtogatása. Amikor Dönitz Rómába utazott és újabb szállító-konvojok megszervezését akarta elérni, rá kellett jönnie, hogy az afrikai ellátásért felelős olasz flotta megszűnt létezni.

Május elejére a tengelyhatalmak csapatai kifogytak az olajból, ellenállásuk megtört. Május 13-án aztán végleg befejeződtek a harcok Észak-Afrikában.

Alexander tábornok, aki időközben átvette az afrikai szövetséges szárazföldi csapatok parancsnokságát, a következő üzenetet küldte Churchillnek:

„Uram, kötelességem szerint jelentem, hogy a tunéziai hadjárat befejeződött. Minden ellenséges ellenállás megszűnt. Miénk az uralom az észak-afrikai partvidéken.”