Utazás szárazon, vízen, majd gyaloglás a táborba
38Utazás szárazon, vízen, majd gyaloglás a táborba
Focsaniból 1945. június első hónapjaiban 2500 magyar tisztet indítottak útba a Szovjetunió belsejébe. A 22 napos út után megérkeztünk a Vjazna folyó partján fekvő Vjaznikiba. Kiszállás után letelepedtünk a folyóparti homokba. Már jól túl voltunk az ebédidőn, de közelgő étkeztetésünkre semmi jel sem mutatott.
A délutáni órákban aztán láttunk feltűnni a folyón egy hajót, amint felénk közeledett: két uszályt is vont maga után. Egyesek már előre örültek, hogy az uszály nem fog lármásan zötykölődni és az állomásokon rángatózni. Hamarosan kiderült, hogy értünk jött. A beszállás körül egy kis huzavona támadt. A hajó nem jöhetett közel a parthoz, mert a víz igen sekély volt, de palló sem állt rendelkezésre. Bele kellett gázolnunk a vízbe. Az egyik őr meg is mutatta, hogyan kell csinálni, de mi csak vonakodtunk őt követni. Végül is őreink géppisztolyaikat használva biztattak bennünket a beszállásra. Többen levetettük lábbelinket, és összekötve a nyakunkba akasztottuk, batyuinkat ölbe véve vagy fejünkre emelve mentünk neki a víznek.
Az uszályra csak 1200 embert fért föl. Szorosan voltunk, de azért le tudtunk ülni. Csoportunk másik fele a parton maradt. Hamarosan felfedeztük, hogy az usztály előttünk búzát szállít. Mindjárt lett elfoglaltságunk. Mindenki csipegetni kezdte maga körül, maga alól meg a padló hasadékaiból a búzaszemeket. Közösen kezdtük kárhoztatni azokat, akik az uszályt kiürítették és kiseperték, hogy miért nem takarítottak felületesebben. Azért mindnyájan összecsipegettünk egy-egy marékra valót. Meggyőződhettünk róla, hogy Isten valóban gondoskodik az ég madarairól és a mezők liliomairól...
Az uszályból kiszállva, a parton beláthatatlan területen hazatalmas szálfák voltak rakáson. Jött az elmaradhatatlan számbavétel, aztán irány az erdő. Alig haladtunk valamit, amikor egy keskeny vágányú erdei vasútvonalhoz érkeztünk, amelyen szerelvény vesztegelt, apró oldalfal nélküli platókból álló kocsisorral. Egy valahonnan előkerült idős civil orosz helyezett el bennünket ötösével, szorosan egymás mellé, batyunkat magunk elé téve. Kiderült, hogy az ő módszerével negyven embernek volt helye a platón.
Két őr oldalt haladva elölről hátrafelé, azután hátulról előre megszámlálta a „rakományt”, majd jelentették az eredményt. Úgy látszik, a két őr eredménye egyezett, mert a tiszt elfogadta. Rövidesen nyöszörgőn, visongva megindult velünk a kis mozdony. Másfél-két órás „robogás” után köhögve megállt.
Egy keskeny erdei úton körülbelül másfél órát botorkáltunk, amikor a két tiszt és a két őr letért az útról, és balra nekivágott az erdőnek. A fák és bokrok kerülgetése miatt végképp felbomlott az addig sem kifogástalan rend. A nap már lebukóban volt, mi a bokroktól tépetten, a fáknak neki-nekiütközve vánszorogtunk a két tiszt és a két őr után. Egy jó órányi törtetés után kiérve az erdőből, távoli fényt láttunk felbukkanni. Ez a volt a tallcini láger. Ismét számlálás következett, majd végre odaértünk egy szögesdróttal körülvett fabódé elé, és holtfáradtan rogytunk le a homokba. Már elég hoszú ideje várakoztunk, amikor itt is az elcsigázott társaságban megszólalt egy hang: – Na komám, nehezen áll össze az az említett ünnepélyes fogadtatás – mondta egyikünk... – Még díszítik a tribünt – jött rá a válasz.
Nincs veszve a magyar, amíg minden helyzetben meg tudja őrizni humorérzékét, még ha az – mint itt is – csak akasztófahumorban nyilvánult is meg.
Eszenyi Lajos – Nyíregyháza
1994/6.
