123. MAGUNKRÓL

Full text search

123. MAGUNKRÓL
Történt pedig egy szép téli estén, hogy szól vala hozzánk egy régi debreceni újságíró, Than Gyula szerkesztő.
– Fiúk, Debrecenben már elfelejtik, hogy újságírók is léteznek a világon. Szegeden is nagy a harag. A V. H. O. Sz. javára mindenütt rendeznek egy kis haszonnal járó újságíró-estélyt, csak mi hallgatunk némán, elmerülten. Csinálni kéne valamit!…
Szeget üte pedig ez a dolog a mi fejünkbe, s elmenénk a mi érdemes és szeretett elnökünkhöz, mondván:
– Mi urunk, szeretett elnök urunk. Nem jól van ez így, ahogy van. Csinálni kéne valamit!
Tetsze a beszéd az elnök úrnak, s készíte szívhez szóló, szép felhívást 300 debreceni előkelő hölgyhöz, kérve őket, alakítsanak egy rendező százas hölgybizottságot.
Hajlandóknak is mutatkozának erre vagy – tizenketten.
Program is volt már, minden is volt már, de az is bizonyos volt már, hogy – vendég lesz a legkevesebb.
Ennek már okai is voltak!
Először is a m. t. hölgyeink elvárták volna, hogy mind a háromszázójukat külön-külön egy fiákerező deputáció kérje fel.
Arra persze nem gondoltak, hogy mi, kik éppen a közönségért dolgozunk, nagyon nem érünk rá fiákerezni, azonfelül pedig örülünk, ha délutáni piccolóra telik. A fiáker a mi álmaink netovábbja, és a Pegazusra sokkal könnyebben fel tudunk kapni, mint egy kétfogatú bérkocsira.
No, de ez a kisebb baj lett volna.
Voltak más nehézségek is, mint ezt a Koncz Ákos címére küldött, többnyire illatos levelek bizonyíthatják.
A kis levélkék minden kifogására nincs időnk válaszolni, de egypárban nagyon furcsa kérdésecske vagyon:
– Mik azok az újságírók? Mi nem ismerjük őket. Nem járnak társaságba…
Nagyságos asszonyaim! Mélyen tisztelt debreceni társadalom (vagy társaság?) – ehhez már nekünk is van egy kis szavunk.
Ez a kérdés minket illet, s mivel még eddig nem válaszoltak reá, csekélységemnek kell nehány szóban megadni a választ.
Ámbár a debreceni újságírás nem valami alkalmas tér a jogos önérzet és a skribleri büszkeség megteremtésére, mégiscsak azt kellene válaszolnom, amit egy nemrég debreceni, most n.-váradi előkelő újságíró mondott.
Ez az úr, aki egy előkelő lapot szerkeszt N.-Váradon, mely várost, intelligenciát illetően, úgy körülbelül félszázad év múlva fog megközelíteni Debrecen, mondom, ez az úr magukról, a váradi zsurnalisztákról így szokott megemlékezni: a váradi szellemi arisztokrácia…
Pedig ez az úr nem nagyképű, öntelt „társaságbeli”, hanem egy önérzetes, becsületes tollú hírlapíró.
Hát ezt kellene nekem is válaszolnom. De ha megtenném, vagy nem vennék komolyan, s kinevetnének, vagy komolyan vennék, s megvernének. Mert ez Debrecenben így szokás. Hát nem is állok én elő a szellem[i] arisztokráciával. Egyszerűen azt mondom, hogy mi, újságírók, itt Debrecenben a gondolkodást és haladást képviseljük.
Ez a mondás bizonyára alkalmat fog adni nehány többé-kevésbé szellemes megjegyzésre, de gondolkozni még ezen sem fognak.
Nálunk a szellemi élet legmagasabb grádusa a hírlapolvasás, s a bírálatmondásnak csaknem egyedüli faja az emberszólás.
Szükségesnek tartom kijelenteni, hogy ezt én általánosságba[n] mondom, mint ahogy kivételeknek is muszáj lenni a „Magyar Athéné"-nek nevezett Debrecenben.
Debrecenben kifejlődött már a haladás külsőségének utánzása, de a distinkciótól még nagyon messze vagyunk, és félszázad óta egyedüli szellemi szecessziónk a „kis tükör” használaton kívül helyezése volt, sőt – mint hallom – ezt is „utánnyomatják” egy 1862-i példány után.
Nem kívánok bőven beszélni erről a kérdésről, de azt el kell ismerni, hogy a debreceni fiatal, tehetséges újságírógárda emberfeletti munkát végez annyi előítélet és ellenszenv között, és hogy a gondolkozási szervet ő képviseli a társadalomban, hogy ő fej, az bizonyítja legjobban, hogy gyakran ráteszik a vaskalapot!…
Így van ez, nagyságos asszonyaim! És hogy társaságba nem járunk? Ez már igazán gyerekes kifogás. Hisz könnyen érthető. A „skribler-nép” nem tűr lenézést, s ezt a lenézést el is kerüli. Ahol őket meg nem értik, ott becsülni sem tudják. Azután más is van a dologban. Mi nem vagyunk tucatemberek, s amik vagyunk, azzá nem a szabó tett bennünket, hanem a saját tehetségünk. Mi nem válthatunk naponként háromszor ruhát, minekünk sem időnk, sem pénzünk, sem kedvünk nincs a divattal milliméternyi pontosságig lépést tartani. Márpedig a mi társaságainkban ez a legfontosabb! Ez az én rövid válaszom a nagyságos asszonyok rólunk kifejezett véleményére.
És hogy ezekért az igaz szavakért minden harag énreám zúduljon, azt is kijelentem, hogy amit írtam, az nem a Debreczen szerkesztőségének, hanem saját magamnak a véleménye.
Ámbár igaz, hogy nagyon sokan osztják.
Debreczen 1899. május 4.
Dyb.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi