173. TESTVÉRHARC
173. TESTVÉRHARC
Szegény, elvhű, függetlenségi polgár, ki csak áldozni, lelkesedni s egy-egy nagyságos jelölt úrra leszavazni tudsz, de a magas politikához halvány sejtésed sincs – most ugyancsak zavarban lehetsz.
Csúnya zavarba hoztak odafenn a nagyságos hazafiak.
Az ördög még jobban tudja, hogy mi lelte őket, de annyi tény, hogy úgy viselik magukat, mintha te nem is léteznél, s mintha nem mandátumot adtál volna neki, hanem amolyan szabadságlevelet, amely minden garázdálkodásra feljogosít.
Furcsa dolgokat olvashatsz azokból a lapokból, melyekbe a te nagyságosaid írnak, s melyek büszkén hirdetik magukról, hogy az igazi függetlenségi elveket csupán ők képviselik, s csupán csak ők őrzik meg a te számodra.
Olvashatsz és épülhetsz. Eötvös Károly közönséges áruló, Tisza Bánffy-csatlós, ki hallgatott az obstrukció harca alatt, de most minden erejével az úgynevezett „régi” rendszer visszaállításáért küzd, s el ne hidd, hogy a Hentzi-ügyben a hazafiasság szólította porondra! Dehogy: Bánffyért írt, izgatott és harcolt, őérte él és hal!
Jó függetlenségi magyarom, ne hidd, hogy ezt a Pester Lloyd vagy a Lepsényi páter lapja írja. Óh, a világért sem. Honmentő, nagynevű függetlenségi politikusok terjesztik, táplálják ezt a hírt, melyet valóság esetében is titkolnunk kellene, már csak a párt becsülete érdekében is.
Persze azt hiszed, hogy ilyen rémítő vádat adatokkal erősítenek. Hja, úgy nem lehetne országos politikát csinálni. Persze te ehhez nem értesz. Te csak szavazni tudsz. A magas politika kívánja azt, hogy gyöngéden óvjuk ellenségünket, s borítsuk rá a vizes lepedőt arra, aki elvtársunk, hasznos bajtársunk volna, vagy mi a szösz. Arról nem tehet, hogy vezérszerepre jogosító tehetsége van. Ez pedig halálos bűn a mi ambiciózus kolomposaink közt.
Nem szándékunk Eötvöst és politikáját védeni, de a „jog, törvény és igazság” szemfényvesztő komédiájában megőrzött éleslátásáról, a Hentzi-ügyben kifejtett s egyedül helyes állásfoglalásáról másképpen, mint elismeréssel szólni nem lehet.
Lehet, hogy némely urak érzik odafenn annak a bizonyos „rendszerváltozásnak tagadhatatlan előnyeit”, de mi – sajnos – nem oszthatjuk az ő optimista felfogásukat.
Mi, kiket éppen ők szoktattak a szép beszédekhez, nem elégszünk meg hangzatos frázisokkal s cikornyás ígéretekkel. Tetteket vártunk, s az első és legnagyobb szabású tett a Hentzi-botrány volt.
Ez után a hallatlan pofoncsapás után be nem fejezni a még meg sem érdemelt dicshimnuszt – ha nem is gyanús, de érthetetlen.
Némely függetlenségi politikus azonban méltóságán alulinak tartotta ilyen kiskaliberű dologgal foglalkozni, s ehelyett jobbnak látta felújítani a régi átkot, a belviszályt, melyet ők olyan passzióval űznek, s mely nekünk annyi fájdalmat okoz.
A békét mi is szeretjük, de a harcot az ellenséggel szemben követeljük. S nagyobb ellensége a magyar nemzet függetlenségének a testvérharc szítója a legnagyobb aulikusnál…
Te pedig, viszálykodáson búsongó magyarom, vond le a magad józan eszével az illő tanulságokat, s számolj le majd azokkal, kik bizalmadra méltatlanok voltak, s bárcát csináltak a te bizalommal s önzetlenül ajándékozott mandátumodból.
Debreczen 1899. szeptember 18.
A. E.
