193. SZULAMIT
193. SZULAMIT
(Zsidó dalmű öt képben. A debreceni színház premierje 1899. november 24-én)
A híres, a vitás, a sokszerzőjű, de sok pénzt szerző Szulamit nagy diadallal vonult be tegnap este a debreceni színpadra. A naiv és mégis tartalmas mese, a gyönyörű, elbűvölő melódiák megindítottak minden szívet, s ami egy igazi nagy siker külső jele: még a vasfüggöny ajtaja is kinyílt.
Magáról a darabról elég, ha röviden írunk. Sikere, reklámja olyan példátlanul nagy volt, hogy nincs az az olvasni tudó ember, ki azt ne ismerné.
Még nagyobb reklámot nyert a darab akkor, midőn szerzőit kezdték kutatni. Rengeteg verzió s rengeteg számú szerző támadt, akiknek a száma az úgynevezett „átdolgozók”-kal még növekedett.
Pedig hát a Szulamitnál alig lehet szó szerzőkről.
Az esetleges szövegíró: Goldfaden sem végzett ám valami nagy munkát.
Lengyel zsargonban, nagyon primitív tudással és drámai érzékkel írta meg biz ő az ókori zsidóleány egyébként gyönyörű legendáját.
A zene pedig a szöveghez hasonlóan egyszerű, mesterkéletlen. Jellegzetes, a mi füleinkben egzotikusnak tetsző, keleti zene az, melyben a régi héber énekek fenséges és lágy melódiája cseng vissza. De ezekhez a gyönyörű melódiákhoz nemigen kellett komponista, legfeljebb egy szerencsés kéz és új hangszerelés.
Akárkik is szerezték különben, Szulamit példátlan sikert aratott, s ezt a sikert elsősorban az egyszerűségében is fenséges zenének köszönheti a darab.
Meséje ez: Szulamit (Bődi Ella) a betlehemi Monasch (Bartha) csodaszép leánya, midőn Jeruzsálembe menő atyját elkíséri, a pusztában találkozik Absolonnal (Környey), ki életét menti meg. Megszeretik egymást: Absolon hűséget esküszik. Tanúul a kutat hívja fel, melyből előbb mentette ki Szulamitot és egy vadmacskát.
Absolon elfelejti Szulamitot és esküjét. Más leányt vesz el, s házasságát az Isten két szép gyermekkel áldja meg. De esküszegése tönkredúlja boldogságát: egyik gyermekét vadmacska marja meg, a másik a kútba fullad.
Absolon őrjöng fájdalmában, s akkor jut eszébe esküje s az elhagyott Szulamit. Otthagyja nejét, Abigailt (F. Kállay Lujza), felkeresi az elhagyott kedvest, ki Absolont gyászolja még mindig, s nem hallgat kérőinek ostromlására, és nőül veszi azt.
Ez az eredeti legenda meséje, s ebben a formában hozta volt színre a Kisfaludy Színház direktora, Kövessy is.
A Magyar Színház átdolgozásában a mese drámaibb, s a darab vége halál és nem házasság.
Bődi Ella nemcsak gyönyörűen énekelt, de teljesen érvényesítette hatalmas, drámai színésznői tehetségét is. Környeynél szebb hangú baritonista alig van a vidéken, s tegnap már játékban is kitűnőt adott.
F. Kállay Lujza elragadó Abigail volt. Megjelenése, éneke s meglepően erős, megrázó, drámai játéka egyformán nagy hatást keltett.
Nálunk a Kövessy-féle átdolgozásban került színre a darab. S ennek a befejezése sokkal jobban harmonizál a mollban írt, lágy, érzéki, keleti zenéhez.
A szöveg azonban mellékes a gyönyörű zene mellett, melynek legszebb számai: Absolon belépődala, az esküdal, egy táncdal, a kérők dala és a végfinálé.
Zsúfolt ház tapsolt a darabnak, s a szereplőknek, kik közül Bődi Ellának és Környey Bélának valóságos diadalest volt a tegnapi.
Karacs Imre a Kol Nidreh eléneklésével ért el nagy hatást.
A többi szereplők közül Bartha István, Rubos, Makray, Csatár és Bay szolgáltak reá nagyon a közönség tapsaira. De megérdemli a dicséretet minden egyes szereplő, s csak őszintén gratulálhatunk Komjáthy direktornak kitűnő énekes-személyzetéhez.
De gratulálhatunk a darab fényes kiállításához is, mely különb a fővárosi színházakéinál.
Gyöngyösy Viktor festő valósággal remekelt a díszletekkel. Különösen szép a második felvonás berendezése s az utolsó felvonásban a valóban művészien megfestett templom.
A siker teljes volt. A kihívásoknak vége-hossza. A darab biztos kasszadarab, s nagyon sok telt házat fog még vonzani.
Debreczen 1899. november 25.
a. e.
