209. A SZAKADÁTI LÓKÖTŐK
209. A SZAKADÁTI LÓKÖTŐK
Hogy is mondja Tömörkény István egy végtelenül kedves, legalább nekem legjobban tetsző tárcájában?
– Az őszt mintha az Isten is lókötésre teremtette volna!
A szakadáti oláhok persze nem képesek megérteni a lókötés romantikáját. A múlt őszön négy szakadáti oláh gazda sírva panaszolta egy reggel a bírónál, hogy az éjjel elkötötték a lovaikat a szakadáti rétről. A szakadáti bíró meg vakarta a fejét.
– Bajos dolog lesz arra reáakadni! Aki lovat lop, nem marad az itt közel a tűzhöz.
Valaminthogy a szakadáti lókötők el is inaltak jó messzire a környékről.
Cigányok a betyárok. Mind a négyük ismert lókötő. A három Rostás testvér: a Pál, a Mihály és a Gáspár ahány nevet viseltek, annyiszor ültek a tömlöcben. Márpedig minden hónapban más nevet viseltek a lóvásárokon.
A negyedik: Gazsi Tódor, rücskös, fekete cigány. Mielőtt a váradi tömlöcbe került volna, Szegeden volt egy kis elintéznivalója.
A szakadáti lovakat Szabolcsban, Borsodban csereberélték el. Tegnap a nagyváradi törvényszék előtt állottak azok a jóképű szabolcsi magyarok, akik a szakadáti lovakat elcserélték. Egy asszony is volt köztük – másodmagával. Ici-pici, pár napos gyerekkel, akinél fiatalabb honpolgár alig „állott” még törvényszék előtt.
– Miák! Miák!…
A bíró urak egy darabig tűrték a rívást, de végre is idegesek lettek.
– Vádlott menjen ki a folyosóra avval a gyerekkel!…
Ellenben a négy nomád határozottan botrányosan viselte magát. Még Gazsi Tódor viselkedett leggavallérosabban: bevallott mindent.
– Hej, az istennyila csapott vón’ a fejembe, mikor evvel a három gazemberrel összetalálkoztam.
A három gazember – a Rostások közül a Mihály hiányzott. Nem tudták előkeríteni.
– Ki tudja azt, instáljuk, melyik országban van?
– Mindig olyán kóborgó természete volt…
Rostás Pálban egy romantikus regényíró veszett el. Hosszú históriában adja elő, hogy milyen szűz ártatlanul jutott a krédóba. Úgyszólva csak rá esett arra [a] bizonyos lóra.
– Ákássának fel, ha jártam is Sákádáton. Én mágyár cigány vágyok, téglát verek, sárral tápásztok. Szóba sem állok olyan emberrel, mint Gázsi.
Rostás Gáspár is szörnyen átkozódik.
– Rohádják meg, há iletemben is loptám! Hát úgy nízek én ki?…
Az elnök megkérdi: – Rostás Gáspár – testvére maga Rostás Pálnak?
– Ázt tudom, hogy rokonok vágyunk, de nem tudom biztosán, hogy testvérek.
– Hát maga, Rostás Pál, hogy jutott ahhoz a lóhoz, amit Orosz Károly kótaji lakossal a búji úton elcserélt?
– Egy csigány bíztá rám, instálom. Így sokták á csigányok, az úton árulják á lovákát…
Mikor a bizonyítási eljárást a bíróság befejezte, Pop Aurél a vád módosításával lopás bűntettében kéri a három cigányt megbüntetni, a szabolcsi atyafiak ellen elejtette a vádat.
– Nem kívánnak a vád módosítása ellen fellebbezni? Kérdi az elnök.
– Csák ítiljenek már á náccságos urák! Rigen itt vágyunk!
A bíróság Móré Pál elnöklete mellett két-kéthavi börtönre ítélte a szakadáti lókötőket, mely büntetés a vizsgálati fogsággal kitöltöttnek mondatott ki.
A cigányok kitörő örömmel rebbentek szét, de aligha Szakadát felé irányozták lépteiket…
Míg a bírák ítélethozatalra vonultak vissza, remek kis anekdotát mondott el a folyosón cigarettázás közben a jelen volt újságíróknak az ügyész.
Egy nagyszalontai doktorhoz állított be egy cigány. Beteg volt, s gyógykezeltetni akarta magát.
A doktor néhány nap alatt kigyógyította. Honoráriumot azonban nem tudott adni.
– Hát aztán mivel foglalkozol, te cigány?
– Lóvál bánok néhá-néhá.
– Hát tudod mit? Hozzál egyszer nekem is egy lovat – szól a jókedvű, joviális doktor.
– Nem felejtem el, instálom…
Jó két esztendő telt el. Egy hajnalban lovas ember verte fel álmából a szalontai doktort.
– Doktor úr, elhoztám ázt á lovát, ámit ígértem!…
A doktor nagyon megijedt.
– Eltakarodj innen, gazember! Még engem is bajba hozol.
A cigány odahajol az orvoshoz.
– Sohse féljen doktor úr. Nem hállátsik el ennek á nyerítése Heves megyéig!…
A doktor azonban nem nyugodott meg, s kiverte a cigányt paripástul együtt.
Szabadság 1900. február 22.
Dyb.
