21. AZ ÖNGYILKOSJELÖLT
21. AZ ÖNGYILKOSJELÖLT
Veress Jankó jogásznyelven: jó pipa. Passziói, szokásai mind olyanok, amelyek méltók a századvég élni tudó és akaró gyermekéhez. Elvből gyűlöli a napvilágot, de ha alkonyatkor kigyúlnak a gázlámpák, Jankó is kibúvik elegáns garzonlakásából.
Dicséretére legyen mondva: ő elég tudni vágyó fiatal. Érdeklődik, hogy mi történt a hosszú, közönséges napon, amelyet ő átszundikált, s amelyen nem érdemes csak amolyan teológus alakoknak fenn lenni, kik úgyis falura mennek papnak, ott pedig csak disznótorok alkalmával szokás éjszakázni.
Természetes, hogy ilyen elvekkel és életrenddel a pénzügyi dolgok és állapotok nagyon összekuszálódnak.
Jankó is folyton pillanatnyi pénzzavarban szenved, s amennyiben a mellényzsebe nem órakirakat, a zálogház, ez a páratlanul üdvös intézmény sem segíthet már rajta.
A reménytelenség egy kínos órájában Jankó barátunk filozofálni kezdett.
Hogy e filozófia pesszimisztikus irányú lett, az a fenti vázlatos előzményekből szinte tudható.
Hatvan átlumpolt éjszaka, amely hatvan krajcárt sem hagyott a zsebben, Epikurból is Schopenhauert csinált volna.
Lassan-lassan rájött, hogy az élet hiábavalóság, nem érdemes tovább robotolni.
Aztán meg hát élt ő már eleget.
Miért tovább? Talán hogy éjszaka is aludjon? Vagy éppen csak éjszaka aludjon?
Nemes keblének minden dobbanása tiltakozott a jövő ilyen metamorfózisa ellen.
Nem és százszor nem, inkább ezerszer lőpor és golyó!
Elhatározása annyival inkább erős lett, mert hitelezői mind jobban-jobban zaklatták.
Szerdán… akkor vége lesz mindennek. Egy durranás, és meg fog szabadulni ettől a nyomorult hitelezős világtól…
És Jankó nem is titkolta ezt a szándékát. Sőt egyik barátját felkérte búcsúbeszéd tartására.
Szerdán, tehát szerdán… De történt valami. A hitelezők fülébe ment a hír, kik egy emberként rohanták meg Jankót.
Csak túl lenne már a szerdai napon, akkor ugyan sirathatnák az ördöngös hiénák.
De így nem volt menekvés. A hitelezők megválasztott szónoka ünnepélyesen felszólította, hogy méltóztassék tovább élni.
– Sajnálom, barátaim, nekem meg kell halnom, de hajlandó vagyok önökkel szemben lojális lenni. Én meghalok – folytatta tovább saját és hitelezői zokogása között –, de önökről nem feledkezem meg.
Így jutottak azután a következő manifesztumhoz:
Apámhoz!
Kérem azon utolsó óhajom teljesíteni, hogy X. Y. úrnak ennyi és ennyi (10–40 frt) adósságom halálom után kifizettessék!
Veress Jankó
A hitelezők megtörve, de mégis megnyugtatva távoztak…
Másnap Jankó 50 frt rendkívüli zsebpénzt kapott az édesapjától. Ez kedden történt, a végzetes szerdai nap előtt. De a szerdai nap nem lett végzetes. Jankó ismét a régi bohém Jankó lett, kinek az a szerencséje, hogy becsapott hitelezőivel nem találkozhatik – szokása lévén néki éjszaka fenn lenni, s a nyomorult nappalt átaludni.
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 8.
Bandi
