249. HITELES TÖRTÉNET
249. HITELES TÖRTÉNET
Valamelyik Szamos menti faluból írást küldött nekünk egy ifjú ember.
Naiv az írás. A fején ez van: hiteles krónika. Falusi történetet ír az ifjú ember. El is temettük már valamelyik papírkosárba…
Mert hát lehetetlen kis mesét akart elhitetni velünk az ifjú. Hogy a Julis leányzó szerelmes egy ifjú testvérpárba, de nem tud közöttük választani. Próbát csinál velük: semmi eredmény. Mindkettő deli, derék, becsületes. Végre a Julis leányzó beleugrik a Szamos vizébe, a két ifjú utána, s belefúlnak mind a hárman, ámen!…
Az ifjúnak természetesen nem voltunk hajlandók elhinni ezt a kis hiteles történetet. Ezért dobtuk írását a papírkosárba.
Nem azért nem hittük el, mert a lapokban szó sem volt róla. Nagyon sok dolgot nem írnak meg a reporterek. De nem hittük el egészen más okból. Ezt a históriát ugyanis olvastuk már egy a hatvanas években termelt parasztnovellából. A Szamos menti ifjú is ebből olvashatta. Nem mondjuk, hogy most. Valamikor. Most aztán a kis falujába hogy hazament, megkapta a szabad indulat, az a hangulatos falusi érzés, amit jól ismerünk mindnyájan vidékre csak ritkán kerülő városi emberek. S az ifjú megírta még egyszer a jámbor hatvanas évek meghatóan együgyű novellatémáját. Hogy pedig a közléséről biztosabb legyen, ismerve az aktualitások mai becsét, odaírta a cím alá: hiteles történet…
Ifjú ember a Szamos menti faluban, maga nagyon ifjú lehet még. Ezért méltán is irigyeljük. De maga szörnyen felült – a hangulatának!…
Ifjú ember, a szépséges Julis leányzó sohasem volt novellahősnő. Akkor sem, amikor a maga novelláját először megírták. Julis leányzó erős, egészséges lány volt mindig. Nyafogó, epedő, szerelmes hölgynek a főváros aszfaltján népies-nemzetieskedő író urak tették meg. Julis ártatlan a dologban. Az ő forró vére felgerjed bár sokszor, de bele nem bolondul a szerelembe. Sőt szeret rövid egymásutánban több deli legényt is. Persze mindegyiket igazán. De Julis sem Szamos menti, sem érmenti, sem semmiféle menti faluban nem ugrik a vízbe azért, mert két legényért egyformán eped. Vagy boldogítja mindkettőt, vagy keres egy harmadikat. Vagy férjhez megy ahhoz, amelyik már kiszabadult a sor alól, vagy nem hagyja epekedni az ügyesebbiket. De vízbe nem ugrik a szerelem mián. Julisék egyáltalában nem ismerik azt a szerelmet, amit reájuk kentek a népies írók.
Ifjú ember, magát a falusi hangulat szédítette el. Nem ismeri a Julist, és a Julisról ír mégis.
Ha már okvetlenül szerelmes históriát akar írni, ne ott keresse a tárgyat. Az emberek falun egészségesek. A nemi vonzódás a bomlott idegű, városi embernél dúslakodik a változatokban. Az irodalomban, különösen a szerelmi irodalomban ismét a halvány Miranda grófnőké s a viharos keblű őrgrófoké a jövő.
Ha aztán önnek, Szamos menti ifjú, megerősödik a tolla – írhat sikerült szerelmi cselszövényeket, ha lesz, aki elolvassa.
Hiteles történeteinek hősnői azonban ne a piros-pozsgás, erős derekú Julisok legyenek. Mert Julisék egészséges emberek módjára, egyszerűen szeretnek. Miranda grófnőék csinálják a regényeket. S az a szép dolog, ami regényes!…
Szabadság 1900. július 5.
ae.
