27. SZÁZ ÉVE
27. SZÁZ ÉVE
A magyar szellemi élet számos kitűnősége, a magyar nyelv és szellem apostolai eljöttek hozzánk velünk ünnepelni.
A Kossuth utca díszes, szép színháza telve ünneplő közönséggel, a „világot jelentő deszkák” rég nem látott arcokat látnak viszont, melyek derültek s mégis ünnepélyesek.
Ismert írók, a magyar társadalom több neves alakja, ünnepelt művészek és művésznők jöttek el hozzánk: ünnepelni a százéves debreceni színészetet.
Szívünket büszkeség tölti el. Ez az ünnep a magyar kultúra egyik jelentős diadala, mely megvilágítja a magyar géniusz működő erejét, s reményt ad a legszebb álmok valósulására.
A száz év előtt lenézett, hajléktalan, bolyongó Thália most díszes palotában lakik, melyet megtölt az ünneplők serege, azok a tárgyak pedig, melyek szegénységét akarták feledtetni, amelyek egy-egy percet, egy-egy hangulatot hoznak vissza a százéves debreceni színészet küzdelmes, de dicsőséges múltjából, most összegyűjtve, ereklyék gyanánt, mind együtt vannak.
És míg felemelő érzésekkel ünnepeljük a magyar nyelv és szellem dicsőséges diadalát, lelkünk visszaszáll a múltba, kíséri azokat a küzdelmeket, amelyek olyan jogossá teszik a mi ünnepünket.
Most száz éve, mikor a nemzeti szellem hatalmas felbuzdulását szította fel a lenyűgöző idegen nyomás, annak a kornak egyik nagy alakja lépett fel mint a magyar színészet egyik alapítója.
Wesselényi Miklós neve szorosan össze van fűzve a magyar színészet alapításával, s ugyancsak ő az, ki a debreceni színészet történetében, mint áldozatkész lelkes úttörő, örök nevet és érdemet szerzett magának.
A budai Kelemen-féle, első magyar színtársulat sorsát jól ismerjük. Örökös harc volt az a fejlett német művészettel, mellyel szemben boldogulni nem tudott.
Kelemen László, a társulat igazgatója, a budai és pesti közönség közönyétől indíttatva, a vidéki nagyobb városokban akart szerencsét próbálni társulatával. Ebben az ügyben fordult 1795. dec. 31-én Debrecen város tanácsához; de bár a tanács sem ekkor, sem később, 1796. aug. 22-én nem zárkózott el a társulat pártfogásától, Kelemen törekvése nem teljesedett. Társulata szétzüllött, a készletek „a pesti József napi kótyavetyén” eladattak.
A debreceni színészet kezdete nem is a Kelemen, hanem a Wesselényi Miklós nevéhez fűződik. Az ő lelkes agitációja teremtette meg az erdélyi színészetet, melynek tagjai közé a Kelemen társulatának is több tagja belépett, s amely a legelső nagy művészeket nevelte, elsősorban pedig Jancsó Pált, az első magyar komikust.
De Erdély egymagában nem volt képes az állandó színtársaság terheit folytonosan viselni, így támadt Wesselényinek az a gondolata, hogy színtársulatát az alföldi magyarság nagyobb városaiba, elsősorban pedig Debrecenbe küldje.
1798. jún. 19-én, Zsibón kelt levelében fordul először ez ügyben Szombathy István debreceni főbíróhoz, melyben Játszó Társasága számára alkalmas épületet kér, „hol a legközelebb esendő Lőrincz szabadsága alkalmatosságával… a legjobb vírtusra indító játékok adathassanak.”
Hosszas tárgyalás után a tanács megkötötte Wesselényivel a szerződést, mely 1798. november hó 1-ső napjától az 1800-ik év október 31-ig volt érvényes.
A társulat azonban már 1798. augusztus hó 11-én elkezdette a játszást, s ezt a napot tekinthetjük a debreceni színészet kezdő napjának.
A „Fejér Ló” udvarán épült fel az első nyári színház, télen pedig a mostani Polgári Kaszinó helyén, a Kossuth utca sarkán levő épület egy részében tartotta előadásait a Játszó Társaság, melynek tagjait actor (színész) és actrix (színésznő) néven nevezték.
Még ez időből keveset, de annál többet tudunk a debreceni színészetről 1799-től kezdve, mely évben a társulat 105 előadást tartott. A társulat 13–14 tagból állott, kik közül legkiválóbbak Kócsi Patkó János, Gidófalvy Jancsó Pál, a kitűnő komikus és Sehi Kemény Ferenc voltak.
A debreceni színészet történetében nagyon jelentős az az adomány, melyben azt gr. Waldstein Erzsébet özv. gr. Károlyi Józsefné részesítette.
A lelkes grófnő a Játszó Társaságnak ajándékozta a Károlyi grófok megyeri színházának gazdag felszerelését, olyan feltétel alatt, hogy az mindig Debrecenben maradjon.
Ez az adomány és Wesselényinek újabb áldozatkészsége még erősebb fejlődést biztosított a társulatnak, melynek actorai és actrixai 40–50 forint havi fizetést kaptak.
1809-ben meghalván Wesselényi, a városi tanács vette magára a társulat anyagi és szellemi gondjait, amiben segítségére volt a polgárság áldozatkészsége is, mely a színpadot nemcsak hazafias missziójú „institutumnak”, hanem a jó erkölcsök tanító iskolájának is tekintette.
1810–1835-ig új korszak állott be az immár önálló debreceni színészetben.
A tanács, bár megtartotta a színház feletti felügyeletet, a színház igazgatásával és gondozásával elébb Gulácsy Antal táblabírót, majd Sándorfi nagyváradi főorvost bízta meg, kinek bérlete alatt kezdődik meg a debreceni színészetnek a n.-váradival való szorosabb kapcsolata. Gulácsy érája alatt színigazgató Ernyi Mihály volt, a tagok közül kiválóbbak Éder, Sáska, Kántor és Kántorné voltak.
1814-ben kezdődött a Sándorfi bérlete, melyben az igazgatók gyorsan váltogatják egymást. A színészek között ott találjuk a későbbi nagy komikust: Megyerit is.
Sándorfi halála után a társaság három-négy csoportra oszlott. Egy része Lang igazgatása alatt Debrecenben maradt; a társulat szétzüllésének tulajdoníthatjuk, hogy már 1819-ben itt, Debrecenben, a legmagyarabb városban, egy német színtársulat 23 darabot játszott.
1830-ban mintha megerősödött volna a társulattal együtt a közönség rokonszenve is, mert a debreceni színpadon játszott egy Déryné, azután Páli, Szentpéteri, Szerdahelyi, Egressy, mindannyian büszkeségei a magyar színészetnek.
1835-től a város már erősen foglalkozik az állandó színház eszméjével, melyre már kezdenek adományok befolyni.
Addig is, míg a nagyszabású terv létre jöhetne, a debreceni színészet új hajlékot kap Nánássy Gábornak a Harmincados-közben levő „színháznak alkalmazott magtárában”.
Az új színházban, mely 25 évig volt a debreceni színészet hajléka, a legjobb művészek játszottak. Benne folyt le Arany János irodalomtörténeti jelentőségű szereplése is.
A szabadságharc, melyben a debreceni színészek mint honvédek résztvettek s az azt követő elnyomás korszaka meg-megakadályozták a debreceni színészet békés fejlődését, de előkészítették az állandó színház felépítését is, mely 1861-ben elhatároztatott.
Az állandó színházban jeles intendánsok, kitűnő művészek s különösen a színügyegylet buzgólkodása mellett, szépen virágzott a debreceni színészet, melynek ez újabb korszakát mindnyájan ismerjük.
Színészetünknek ezt az évszázados fejlődését, melynek egyelőre vázlatos, de tiszta és hű történetét adja elő Géresi Kálmán az ünnepélyre kiadott vázlatos történetében, s melyet követni fog a Csokonai Kör megbízásából színészetünknek rendszeres története is – tekinthetjük erős, biztos alapnak színészetünk jövője előtt.
Fejlődni, hódítani fog ezután is. Hatalmas ereje lesz a nemzeti nyelvnek és szellemnek, oltára a szépnek, nemesnek.
De míg örömmel ünnepelünk, gondoljunk kegyelettel, igaz hálával az úttörő apostolok hatalmas munkájára, mely ünnepünket lehetővé tette.
Debreczeni Reggeli Ujság 1898. november 27.
A-y E-e
