365. HÉTRŐL HÉTRE
365. HÉTRŐL HÉTRE
Érdekes dolog – ki figyelte még meg? – hogy míg egy nagy, egyre növekedő tábor vissza szeretné vinni a világot pár száz esztendővel, addig az események olyan hatalmas, merész radikalizmussal visznek bennünket, hogy nem boldogul velük semmi mahináció.
A kis sápadt, ideges braganzai herceg elmegy a bíróság elé, hogy perlekedjék az uzsorásával. A nyárspolgár-világ bámul: hát a kir. hercegek ilyen naivak, ilyen könnyelműek s ilyen krajcároskodók.
Egy dragonyos főhadnagy ellopja az ezrede kasszáját. Hogy bírjuk ki az előkelő konkurrenciát – sóhajtoznak a betörők.
Kitör a munkátlan emberek ezreiből a düh, s akik ellen legelőször fordul: a latifundiumos, hitbizományos nagy urak. Hát még a bárgyú népet sem lehet másfelé, például a lipótvárosi paloták felé vezetni – szörnyülködnek az ultraklerikális vezérek.
Egy volt huszárhadnagyot rágalmazás miatt jelenti fel három huszártiszt. A vádlottat felmentik. Kommentálják persze a dolgot.
Meghal egy koronás bohém. Sokat szeretett, sokan szerették. Nem akar abban a földben pihenni sem, amelynek egykor királyi ura volt. Temetésére pedig nem megy el utódja a királyi széken s magvából szakadt gyermeke, mert nem engedi – a felesége.
Egynehány eset ez az újabb napok történetéből kirántva. Beszélnek minden beszéd helyett. S ha az emberek a mi napjainkban nincsenek is berendezkedve az igazság vendégelésére, le kell nyelniök mégis az események igazságait…
*
Halad, okvetlenül halad a világ s mindig előre. Akik e világi életet nagyszerűnek tartják, reménykedhetnek ebből. Mióta az ólomtördelésből nyomtatni tanultak, ez a haladás már majdnem rohanás. Nincs percnyi megállás. Egyik igazság még ma igazság, holnap más kerül helyébe. Az emberek lanyhább vérkeringésű, restebb és gondolatra képtelenebb része marad a régi igazság mellett, akikben több van az örökember sejtjeiből: összerombolja a régit, s vitatja az újat, amelynek pedig a sorsa egy még újabb kedvéért ismét összeomlás lesz. Egy befejezhetlen lánc hát ez a fejlődés, de az embereknek mindig volt kedvük hozzá. Bábel tornyát még most is építik, csúnyán veszekednek s marakodnak hozzá, de építik. Az égig nem fog érni az bizonyos. De ugyan mit csinálnának az emberek, ha nem lehetne egymást bántani, s ha nem tudnák már önmagukat sem bolondítani.
*
Az emberek nagy része előtt az nyújt egy és más dolognak érdekességet, hogy mennyi köze van hozzá a nemi életnek.
Irodalom, művészet, társadalom: egészen a nemi érzés kormányzott birodalma, s hogy a politika éppenséggel nem kivétel, arról unalomig lehetne anekdotázni.
Lehet rajta gondolkozni, hogy a szerelem mint szorította ki a másik egyetlen örök témát: a kenyeret. Miért ír nekem minden poéta két szép szemről, mely mennyországot ígér vagy tagad meg, s mért nem ír az élet, a gyomorfűtés, a kenyér nagy tragédiáiról. Mért kell nekem folyton azt a régi bolond frázist hallanom, hogy: a férfi sorsa a nő, holott a férfi sorsa s a nőcskéé is a kenyér. Annak a néhány ezer embernek, aki az éhség paroxizmusában forradalmat kiáltoz, bezzeg zenghetnek most a szerelemről, mely – óh – megédesíti az élet keserűségeit.
*
Mi pedig tapsoltunk A bölcsőhöz, mert megtaláltuk benne régi kedves témánkat, a maga naivságaival, kicsinységeivel, fontoskodásaival s – hazugságaival.
Tegyük fel, hogy Laurence-nak és Girieu-nek is gyermekük van, mint ahogy Makai Emil csinált is efféle paródiát.
Laurence elválik Girieu-től, s olyan újabb házasságot köt, melytől az ég szintén nem tagadja meg a gyermekáldást. Most mit csinálna Laurence?
…Aligha el nem vinnék szegényt valami – hidegvíz gyógyintézetbe…
Szabadság 1901. február 17.
