18. PAPADIAMANTOPULOS KIS POÉTÁI
18. PAPADIAMANTOPULOS KIS POÉTÁI
Párizs, április 14.
(A Saint-Mandé körül éjfél után két legényke csatangol, húsz-huszonhárom éves, francia diákfiúk, akik fáznak. Valóban veszekedett időt választott a meghalásra Papadiamantopulos úr, azaz Jean Moréas, a költő. Húsvétkor nyár volt, s most majdnem megfagy az ember, még ha fiatal is, ötvenöt éven errül, mert ilyen idejű volt Moréas. A két diák végre is bemenekül egy kis kávéházba, isten neki, legyünk pazarlók, nem mindennap hal meg egy Papadiamantopulos. Két kis francia poéta, akiknek verseit nem akarják közölni a gőgös revük, s akik le vannak sújtva, de egyben istenülve is.)
Az egyik: Két év óta volt halálos beteg, de talán ötvenöt év óta, talán mindig, s azért volt bölcs, büszke és bátor.
A másik: Az volt, te tudhatod, te ott ültél az asztalánál a kávéházban, a múlt nyáron sokszor, háromszor is.
Az egyik: Ötször és mindig akkor, amikor a legbátrabb volt, s úgy beszélt, mintha senki és semmi se volna a világon. Mintha a világ se volna, mintha csak egy ember volna minden, kit megszűnt világok kértek föl emlékezet-őrzésre. Talán éjszakáznia is azért kellett: az volt a hite, hogy ha ő lefeküdne, mindent bekapna egy ásító falással az Éjszaka szája.
A másik: És, és (nehezen meri kimondani, amit akar) te szeretnél úgy élni, mint Moréas, irigyled?
Az egyik: Nem, nem irigylem (idősebb, mint a másik, s szeret fitogtatni egy kis cinizmust), mert ő nagyon is költő volt. Hidd el, hogy az Élet senkihez sem tud teljes, tökéletes hajlandósággal lenni, de azokat aztán pláne megveri, akik vele szemben arisztokraták.
A másik: De hiszen utazgatott, tanult, szalonokba járt, előkelő barátai voltak, szép liaisonjai, tisztje volt a becsületrendnek, s akart az Akadémiába bejutni.
Az egyik: S mindez csak külsőséges barátkozás és béke volt az Élettel, mert sohse volt közöttük egynapi tartós barátság. Ezek az életre nem alkalmas ember reflexügyességei, a csak azért is bölcs és józan gesztusok. Nem, én nem mondom, hogy Moréas igazán úgy fogyasztotta volna el az életét, mint Verlaine, mert a Moréas élete nem is volt ilyen heves pusztuló vágy. De azt hiszem, ha vannak órák, melyek a sors által ránkmért harminc vagy hatvan buta évet megérik, Verlaine-nek több ilyen órája volt.
A másik: Azért, mert Verlaine csak gyönge pillanataiban engedelmeskedett a társadalmi erényeknek?
Az egyik: Azért, mert Verlaine nem adta oda azért az életét, hogy poéta legyen; s olyan volt a poétasága, mint a haja. Nőtt magától, növeszthette, vágathatta, megőszülhetett, ritkult, magától mindig és az élettől.
A másik: És mért kell ilyen embereknek lenni, és nem fázol-e te a te jövendő napjaidtól, itt bent, a melegen is.
Az egyik: Nem fázom most már, s úgy gondolom itt, nem messze a Moréas koporsójától, hogy másképpen is lehet élni. Az ember elvégzi az iskoláit, pénzt gyűjt, családot alapít, s úgy mellékesen énekel, mint a tücsök.
A másik: De honnan tudod, hogy a tücsök boldog azért, mert úgy él, és úgy énekel csak, mint egy tücsök?
(Hallgatnak, fáradtak, fizetnek, s kimennek a fagyos éjszakába, és fáznak megint. A Saint-Mandé előtt viszi őket el az útjuk, s a két kis francia poéta, bár fázik, kalapot emel. És bár nagyon keserű véleménnyel vannak az Életről, emberről, mindenről, de sokért nem adják, hogy nem ők feküsznek halottan ott bent a szanatórium falai között.
Pesti Napló 1910. április 17.
Ady Endre
