72. A REGÉNY ROMLÁSA
72. A REGÉNY ROMLÁSA
Van nekem egy regényem, majdnem írott regény, mely nincs megírva, egy irodalmi remek, mely nincs, szóval: ígértem egy dicső munkát annak a pár embernek, aki még vár tőlem valamit. Ez a regény, mely nincs (hiszen talán megíródhatik valaha) sok pótoló, kedves órát adott nekem, és sok mindent, olyant eszembe juttatott, ami elkerült volna.
Nagyváradot, kedves, különös városomat akartam, sőt még ma is akarom regényhőssé tenni, s megírni azt, hogyan gyűrte le a szép, bár többnyire zsidó polgárság az uralkodó, már figurában is hanyatló dzsentrit. Ott voltam, illetve úgy képzeltem, hogy ezt a fölséges processzust közelről látom, s a becsületes hivők hitével vallottam, hogy ami Nagyváradon történik, kicsiben, eleve és jelképesen egész Magyarország sorsa.
Láttam a dzsentri, az úgynevezett dzsentri nagy tönkjét, láttam az ambiciózus, feltörekvő, dolgozó és izzadó polgárság nagy sikereit. Erre azt hittem, hogy a váradi püspökökön, a káptalan s néhány magyar földesúron kívül ma már e vidéken nincs komoly ellenség. Azt persze nagyon tudtam és éreztem, hogy itt van gróf Tisza István s mindazok a gondolattalan politikusok, akiknek érdekük és életük egy ilyen érdekes, hetyke egyénbe fogózkodni, aki ráadásul gazdag ember, s a legszerencsésebb magyar államférfiú tényleges fia.
És most, hamarosan, rátérek arra, hogy engem nem társadalmi, politikai avagy ilyen nagyféle csalódás ért, hanem – irodalmi. Lebunkózott, mocsárba fulladt, majdnem néhai bihari famíliák hatalmasan visszaérkeztek oda, ahol valamikor uralkodtak, s ahol futó mosollyal eltemették őket. Emberek, letörött exurak, akik zsidó hajcsároknak kibiceltek délutánokat öt koronányi tiszteletdíjért, ma megint parancsoló, rangos és nagyfizetésű, elhelyezett és gőgös, régi urak.
Le kell néznem a drámaírókat, Shakespeare-től Sardou-ig, sőt Lengyel Menyhértig és Hevesi Sándor, rossz darabíró-útra tévedt, barátomig. Nem tudnak ők semmit a világon, ami a világhoz tartozik, s főképpen azt nem tudják, hogy még az igazán meglátott dolgok sem igazak két évnél tovább. Politikában (Magyarországon) Andrássy Gyulát, írónak Ignotust, festőnek Kernstokot szeretem legjobban, hogy ne szóljak filozófusokról, sokféle tudósokról s nagy újságírókról.
Azonban az én lelkemben, amíg – kevésig – élek, sok minden türelem marad, mely tartja a gonosz vállalkozásúakat is, szóval – megint szóval – az álművészeket.
Az én régi regényem, mint egy ifjúkori szerelem avagy egy nagy, mindig váratlan betegség, még meglesz, orvosprofesszorokat hívjanak bár hozzá. De, sőt megírom a régen ígért regényt is, mert hát Tisza István se él örökké, s mert mégiscsak szép valami az a költőtársaimtól is lenézett, de egyetlen, Tiszákat-döntő, egészséges demokrácia, igaz demokrácia.
Valószínűleg megírom a regényemet, ha élek, de bizony ez már más regény lesz, nem Tisza Istvánék, de az Élet és Változás nagy törvénye miatt.
Pesti Napló 1911. november 12.
Ady Endre
