90. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK
90. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK
I.
(Goga Octavian rabsága) Mikor Goga Octaviant, a románok nagy költőjét Szeged úri börtönében traktálta a hivatalos magyar vendégszeretet, üdvözletet küldtem Szegedre. Testvéri üdvözletet a testvérnek. Köszöntő szeretetet a nemes harcosnak, de itt az a fontos csak, hogy egy szanatóriumból küldtem. Ebben a Városmajor-szanatóriumban gyönyörűen talpra állítottak azóta tudós Sarbó tanár és a buzgó szanatóriumi doktorok. S új egészségemmel mégis félénken, bánatosan vagyok sok-sok hét után visszalépőben a világba, s csúnya irigységgel irigylem Gogát. Kell abban törvénynek lennie, hogy én ugyanakkor bénán, tépetten szanatóriumba zuhantam, amikor Goga isteni diadallal vonult be tömlöcébe. Én is, bár Szeged börtönét csak úrkodó ifjúságom úrfikorából, párbajért ismerem, istenemre, mást akartam. Hiszen volt részem egy kevés dutyiban betűheccért, bátorságért, népszerető indulatért is, de a magyar sors hogyan[!] megcsúfolt. Nem dühít, jaj, már nem is butít semmi az én poétaságom magyarságából, s üresnek és becstelennek látom ezért magamat. Pedig üres és becstelen volt a magyar fórum, mely olyan adott lelkes lelkesedést táplálás helyett csömörré muszájolt, mint az enyém. A Goga Octavian rabsága irigylendő élet és szabadság volt, s az én magyar sorsom szomorúság, halál és utálat. Úgy kezdek járni tanulni s visszalépegetni a legsivárabb társadalom harcterére, kényszerű őrhelyemet keresve, mintha kolerakórházba vinnének.
II.
(Beöthy Pálék hisznek) Hát persze, hogy ha igaz, ha nem igaz, Tisza István klienseinek szájába adja a fáma ama bizonyos hivő mondást a magyar történelmi középosztályról. Azaz Beöthy Pálék hitték volna, hogy most dől el az úgynevezett magyar dzsentri vezető sorsa. Mert ha most ügyelnek, vigyáznak, akkor még legalábbis ezer évig megnyújtódik e történelmi középosztály élete. Kell, hogy az ember egy csomó kegyetlen, tréfás kérdést elhárítson, amikor a régi virtusos nemzetesek e nazarénus utódjainak nevetséges ágálásáról hall. Jót bizony csak ünnepnapokon vár az ember e komisz, zavaros, terméketlen háborgástól, melyet magyar életnek csúfolnak az angyalok odafent. De kérdés helyett még az is megjósolhatja, aki utálja a jóslást, hogy csak éppen Beöthy Pálék esnek ki egészen bizonyosan a nagy jövőre-játszásból. Nagy erők leskődnek és vakációznak ott, ahol lejárt, gyatra, pulya, hetykén úrhatnám s akarás helyett követelő vágyakozásban kimerülő szuszocskák merik magukat erőknek hinni.
III.
(Návay elnök figyelmébe) Ha Návay csakugyan kénytelen lesz lemondani elnöki, szomorú méltóságáról, csinálhatna valami nagyszerű tréfát. Semmi mást, csak tíz évről olvastassa föl kellő apropóból azokat az inzultusokat, melyekkel a magyar honatyák egymásnak kedveskedtek. Pedig a képviselő urak elég elővigyázók, óvatosak, okosak, s talán századrészét se mondták meg annak, amit egymásról tartanak. De az elnöki székből denunciálva, mégiscsak érdekes volna tudni, hogy erkölcsi halottak, panamalovagok, kéjencek, vesztegetők, hazaárulók stb., stb. testületében nem nagy öröm elnökölni. Pedig hát mindezek csak századrésznyi őszinteségecskék elordításai, s ha ezek az urak mindent őszintén elmondanának egymásról, szegény, magyar nyelvünkön is mi adnók a világnak a leggazdagabb bűnügyi lexikont.
Világ 1912. április 17.
Ady Endre
