97. [BEVEZETŐ ZILAHON FELOLVASOTT VERSEIHEZ]
97. [BEVEZETŐ ZILAHON FELOLVASOTT VERSEIHEZ]
Hölgyeim, uraim, tele vagyok ki nem mondandó mondanivalókkal, mert hiszen még egy fél órával ezelőtt se hittem, hogy csakugyan színészdit fogok játszani Zilahon. De az Élet, mely soha sincs velünk, hol előttünk száguld, hol sarkunkra lép, úgy akarta, ahogy történt, tehát történik. Furcsa az eset már csak azért is, mert mostanában csaptam volt föl a nem-emlékezés önkegyelméből való főpapjának. És nem emlékezni, és valaha Zilahon élni, és Zilahra visszajönni, és tanárokat látni: szörnyű föladat. Vállalom, mint ahogy ugye sokat kell vállalnunk az életből affélét, amihez nincsen kedvünk – nem szólva magáról az életről. Hát nem is fogok emlékezni, mint ahogy az életem is csak némileg élet, de eszembe jut a legszebb, ami eszembe juthat: a bánat. Bánata annak lehet, akinek hite volt, s hite annak lehet, aki arra termett, hogy bánata legyen: hiúság, dicsekvés nélkül lehetek hivő is, szomorú is. Öregedvén, ami rossz dolog, új és új élet-csodák érintenek meg: többek között rám jött a társuló vágy. Ez nem bántott eddig, de most egyszerűen – kínoz, s fölkeresek egyleteket, társaságokat, melyeket nevemben s nevemmel alapítottak, s melyek közben élettel nem tudták kibírni, míg én is odamegyek. Ilyenkor egy nem-bölcs ember kétségbeesnék, de mire való Zilah, Kincs Gyula, emlékezés némely tanárokra, alkalom és hit? Jöttem, eljöttem, hirdetni, hogy élek, s hogy minden élethez közöm van, akarom, hogy legyen hitem, és Zilahon van. Jöttem, hogy lássam sokadmagával az egyetlen magyar hit-támasztó valakit, a magyar kálvinista professzort, akit annyi hivatalos tószt méltatott érdemén alul máma. A kálvinista tanár Magyarországon többet jelent, mint 1830-ban az első misszionárius-csapat Japánban. A kálvinista tanár ezerszer tanár, ha az, mert a kálvinista tanár egyenes unokája a legnagyobb forradalomnak, a protestantizmusnak, mert a francia forradalom ennek csak gyarló gyermeke. S úgy gondolom, hogy a magyar, református tanárok nem felejtik el, hogy ők a forradalom fiai, s nem fognak bután átlépni a valláserkölcs s álhazafiasság – érseki parkjába. Mert van ám olyan kálvinista vezérember is, akinek a hite s dühe az, hogy mindenki a helyén maradjon. Az én fiam, aki okosan tette, hogy nem született meg, legyen elátkozott, csúfos poéta, a tanár fia úri nevelőségen kipróbált tanár, az iparos ugyanaz iparon, a paraszt napszámos pedig sohse kapjon egy forintnál többet, s legyen – Délibáb, ugye sejtik már, hogy mindjárt rengeteget akarnék mondani, s mindennek a vége káromkodás volna és illetlen.
Hölgyeim és uraim, az én életemnek is van enyhítő körülménye, mint minden életnek, s az enyém – nevetni fognak – a vers. Egy-két rövid vers, itt írtam, ma írtam, Zilahon írtam, talán gyöngék, de nagyon szeretem őket, s nincs egyebem, ezt adom Önöknek, Önöknek adom.
