103. EGY IFJÚ KÖLTŐ
103. EGY IFJÚ KÖLTŐ
Nevét muszáj (korát nem szabad) elárulnom: Jékey Aladárnak hívják, s Kolozsváron él. Ezüstfehér, dús sörényű, szép oroszlánfej, meleg gyermekszív gyermeki rosszaság nélkül. Annyit mégis (hiszen lexikonok, antológiák úgyis kifecsegik), hogy nekünk[,] vénülő, harcoló, még le nem nyakazott forradalmároknak, de kik már útjában vagyunk ifjúi vadságoknak, atyánk lehetne – évei számával. Egyébként azonban várt bennünket, s mikor megjöttünk, örült nekünk, mint Simeon az ő énekében örült. Nem sokat írt, de negyven évvel ezelőtt írott verseivel is közelebb van hozzánk, mint kortársai avagy az egyenesen Beöthy Zsolt számára író öregen-szüle[te]ttek, akik gyűlölnek s szidnak bennünket, holott minden kieső impulzust az íráshoz, szegény[,] szikkadt emberek, tőlünk kaptak[,] bátorságot, hangot s új formákat is. Nem bukott meg a Kisfaludy Társaság tagpályázatán soha, s nem engedte magát jelöltetni a Petőfi Társaságban. Nem volt nagy költő, de költő volt, s költő ma is[,] igazán és egészen. Szép, ifjú költő Jékey Aladár, aki talán harmadik, de lehet, hogy csak a második könyvét fogja nemsokára kiadatni. Ő is ama meg nem tévesztők közül való, akik nekünk örömünk és elégtételünk: megéreztek, bejelentettek, szeretnek bennünket, harcolnak értünk. Azok közül való, akiknek a művészi örök ifjúság igazán sajátjuk, s nem erőlködés vagy szemérmetlen csalás. Talán most vagy mostanában közlünk vagy közöltünk egy friss Jékey-verset a Nyugatban. Szerencsések vagyunk, hogy a mi közönségünknek ilyen nemes és ifjú költőt mutathatunk be.
Ny 1916. május 1.
Ady Endre
