28. LEVÉL TEUTSCH BARÁTOMHOZ
28. LEVÉL TEUTSCH BARÁTOMHOZ
(Megírnám, ha megérném)
Kedves Teutsch barátom, nem merem a postára bízni ezt a levelemet, hiszen tudja, hogy a nem emigrált gyanúsak közé tartozom, ki bajt okozhat némely barátjának az ő barátságával. Közös, derék barátunk, dr. Kormos Ignác professzor, Kronstadtba utazik, mely még pár év előtt Brassónak is neveztetett, valami gazdag kereskedőnek a vakbelével lesz ott dolga. Gyorsvonaton megy, s úgy gondolom, hogy ez az írás így még hamarabb kerül az ön keze közé, mint a postán, amelyet a rendőrfőnök emberei túlságosan gyámolítanak, figyelnek.
Ne higgye, kedves barátom, mintha haragudnék azért, mert kényelmi és átmeneti nevét, a Német nevet, most ismét visszaszászosította. Ön csakugyan szász és Teutsch volt, irigylendő vérség, kegyeletes múltság kapcsolja s vezeti, íme, vissza egy kiváltságos, messzire szakadt, de büszke és ma is jól óvott nációcskához.
Hallom, hogy a régi Brassó román nevet is kénytelen tűrni, s ez fájhat önnek, az újból magára ébredt szásznak, aki magyar és Német-név-korában Kolozsvárott türelmetlen magyar haraggal viaskodott a román hódítások ellen.
Nincs oka aggódnia, kedves barátom: önökre egy dús família, egy nagyszerű, józan és erős birodalom vigyáz, s önökkel még akkor sem fog baj történni, ha a mostani felemás állapot a Föld ábrázatját sebekkel-beszóró elvégeztetéssé robban.
Beszélgettem egy román poétával valamikor, aki azt mondta: mondjuk, hogy a magyar statisztika tízmillió magyarja igaz, de mihelyst nem érdek vagy muszáj a magyarnak-jelentkezés, nem marad itt hatmillió magyar sem. Már akkor tudtam, hogy az én román barátomnak igaza van, s mivel a nemzeti romantika Európában, a Balkánon dalolta el késett és utolsó dalát, s mivel a mai magyarság még csak hasonlítni [!] se tud a régibb maradékokhoz, azt is tudtam, hogy ez lesz, ami lett, és ami lesz.
Emlékszik, kedves barátom, Albániára, ahol ifjú forradalmi erők hatalomra jutása és zsarnoksága rontott el mindent, s egy széttépett birodalom ajándéka egy csonka és torz Albánia lett?
Irigylem Önt, kedves barátom, akit hatalmas családja a magyarosdi játék után megbocsátó, meleg karokkal fogadott és ölelt a keblére. Be jó volna, ha én is tékozló fiúként térhetnék meg valahova, gazdag udvarba, honnan elbolyongtam, de én csak magyar vagyok, s nem is lehetek más. Egy Albánia-szerű kis Magyarország, emlékektől, emberektől, földektől, városoktól, szívektől megfosztva még angol protektorátus alatt is rettenetes volna.
És bár sokat változott a magyarság, ha izmatlanabb, de bátrabb és forradalmibb is, remélni mit lehet, ha a holnapi leszámolás jön?
Arra gondolok, milyen szép volna, ha a magyarság nem törődnék bele gyalázatos, bár urai s vezetői miatt megérdemelt csonkulásába. Ha zsidóvá válnék, s fölszabadult szellemmel, fürge lábbal, nem földhözkötötten szét-elszóródnék a világon. Vagy mint a görög, Kisázsiától a legészakibb amerikai partokig otthon tudna lenni, vagy mint az örmény aranya[,] dinasztiákat alapítana minden ez földi metropolisban? Szép lenne, s nem hiszem: mégcsak cigánysors se várna rá, még ma is félszeg a magyar maradék, s Kol[l]onich ismert híres mondásán kívül mondott szörnyebbet is rólunk: se uralmat nem tudunk tűrni, se szabadok lenni.
A régi Brassóban, a Románia által hiába fenyegetett, a Germánia szíve és kardja által örökre védett Királyföldön, legyen boldog, munkás, szerencsés és hivő, kedves Teutsch barátom. Kár, hogy nekünk senkink sincs, de végre is maga a legteljesebb művészet vár reánk kárpótlásul: a Halál, amely mindig nagyszerű.
Ny 1913. november 16.
Ady Endre
