48. SZÉP ERNŐ KÖNYVE
48. SZÉP ERNŐ KÖNYVE
(Sok minden – Athenaeum)
Szép Ernő új könyvét olvastam, hogy megint hadd lássam, csakugyan olyan szomorú ember-e az én szomorú Szép Ernőm? Szomorú ember vagyok, akinek a szomorúság a vagyona, az ereje, s aki a szomorúsággal inzultálni szeret másokat. Fájna, talán irigységből is fájna, nálamnál szomorúbb és szomorítóbb embert látni, de íme, vidám vagyok. Ha „az isten birodalmában odafenn a jóság az egyetlen udvarképesség”, mint Szép Ernő hiszi, most ez órában sietnem kellene föl – mert udvarképes vagyok. Szép Ernőt olvastam, szép jóság érintett meg, jó vagyok, aki örül, hogy egy drága emberének a szomorúsága ilyen boldog szomorúság.
„Mennél kevesebbet figyelsz meg, annál jobban mulatsz ebben az egyetlen életben” – tanácsolja panaszosan Szép Ernő. Végigbizseregtetem magamon még egyszer a könyv finom, apró írásainak, újszerű, érzékeny poémáinak egybeáramló hangulatát. Mulattam, jóféle könnyek a szememben, édes-fanyar íz a számban, béke velem, s végre egy kis megnyugvás, szóval nincs talán igaza Szép Ernőnek. Őt figyelik, a boldog szenzibilis ifjút, a figurák és a dolgok, ő engedi magát figyeltetni, s eközben önmagát figyeli ő is. Mindenki és minden szép, érdemes, mélységes, haszontalan, de mulatságos és múlik és múlik. A Guignolban nézeti egy helyütt a Halált a gyermekekkel Szép Ernő: hát nagy gyermekként nevet ő is a Halálon. Minden a Halál felé siet, de minden élet, és én is élek, és az élet minden pici villanása megragyogtatja az arcom – így ujjonghat Szép Ernő az ő szomorúságában. Ezek a kis himmi-hummik, a Szép Ernőéi, ékes, kecses, finom, meleg, azt mondanám, szabad versek, ha egy kicsit a vergődő madárra nem emlékeztetnének. Készületek a várt sokra és nagyra, amit Szép Ernőnek adnia kell, ha szomorúsága kevésbé lesz vidám vagy még vidámabb, és olykor, sokszor ha kell, s ha érdemes, ha nem, revoltálni fog merni.
Ny 1914. május 1.
Ady Endre
