90. A HÉTRŐL
90. A HÉTRŐL
Én jól tudom, hogy most a normandiai hűvös partokon vagy valamelyik skandináv fjord táján kellemesebb az élet. Kellemesebb bizonyára a Tátrában is. Kellő időkben vágyakozni szoktam Abbázia, Róma, Nápoly, Kairó után. Olykor egyszerűen kidobni szeretném magam a világba, saját yachtomon szelni a tengert s közelről nézni meg a pápuákat, avagy kóborolni, sátrak alatt hálni vad beduinokkal. A varázsos Japánt is szeretném látni, mielőtt az életem elaludnék s végig szeretnék repülni a Pacific-vasúton is. Ibsent, Spencert, Tolsztojt otthonukban szeretném megismerni. Erős vágyam volna Duse asszony s még egypár nagy asszony fehér kezét megcsókolni. Szeretném telerakni lakásom képekkel, szobrokkal, igaziakkal s hej, ha volna egy szobám, melyben minden az én nagyjaimról, Heinéről, Byronról, Nietzschéről s a többiről beszélne s melyben én olykor megtisztulhatnék a szent hangulatoknak legszentebbjeiben!…
Gyötrelmes vágyakozások ezek. Gyilkosai a modern idegembernek, aki érzi, hogy az élethez van annyi joga, mint Zichy Jenőnek, ha valamivel nem több s akit mégis elsorvaszt az élet után való lehetetlen vágyakozás.
Koldusok vagyunk, élünk kínozó vágyakkal s meghalunk a szomjúságtól. A lelkünket pedig megmérgezi a gyűlölet, amelyet – bármint tagadjuk – lángoló dühvel érezünk a gazdagok, a dúsak, a pénzesek ellen…
**************************************************************
Beleevődött a modern ember gondolkozásába, hogy az élet törvénye, célja és eszköze a pénz. Kidülled a szem a pénz vágyától s fiatal filozófusok pelyhedző bajusszal s viharos szívvel lemondanak már előre az életről, mert érzik, hogy gazdagok nem lesznek soha. És így nő a szívekben az irigység és a gyűlölség. Ha valahol ifjúságot és vagyont látunk egyesülni, az irigységnek és gyűlölségnek kettős haragú láváját ontja a szívünk.
És hitványak vagyunk ilyenkor is. Igaztalanok, mint mindig. Újra bevalljuk ezt a Molnár Jenő ravatalánál, aki ifjú volt és derék, akinek a lelke szárnyalni tudott s a szíve szerelemre éhes, és akinek pénze is volt, sok-sok pénze…
Ibsen azt mondja: nem tudunk hazugság nélkül élni. Minden embernek hazugságra kell építenie az életét. Hát akkor most hány élet alól hullott ki a fundamentum? Hiszen számíthatatlanul sokan valljuk és hirdetjük, hogy ifjúság és pénz az élet! Fantom volt, hazugság ez a hitünk is. Az élet furfangosabb, szövevényesebb, fátumszerűbb, mintsem elképzelni is tudnók…
…Szegény Molnár Jenő – sóhajtozzuk. Pedig kegyetlen voltunkban talán nem is őmiatta sóhajtozunk, hanem magunkat siratjuk és siratunk egy szép hazugságot. Sírunk, mert újra nagy előttünk a sötétség. Újra nem tudjuk, hogy miért érdemes küzdeni és élni. Siratjuk az ifjúságot, melyet a pénz sem tudott életre buzdítani s a hitvány pénzt, mely még az erőnek és ifjúságnak sem képes boldogságot adni.
De talán más oka is van a mi síró, hulló könnyeinknek. A nagy, veszedelmes titokra gondolunk: arra, hogy magunkba[n] hordjuk az élet és halál megfejthetetlen problémáját s ez a probléma talán sohse lesz ismert. Élünk, vágyakozunk, kínlódunk és meghalunk anélkül, hogy ez akaratunk volna. Minden percünk elvégeztetés. Egy idegszálunk megrezdülése a nagy mélységbe zuhantat bennünket. A magunk élte nem a magunké s ennek az életnek egyetlen percét sem kormányozhatjuk…
Meghalunk, mert élünk. A revolver éppen úgy kényszerűség, mint a tuberkulózis. Károlyi György gróf harminc millió forint vagyonnal éhhalálban halt meg, az Ibsen orvosa azt mondja, hogy édesapja legénykorának víg óráiért neki kell lakolnia s meghalnia. Nincs a halálhoz nekünk annyi közünk sem, mint az életre jövéshez.
Kissé rapszodikus dolgok, amiket leírtunk, de hatásai egy nagy emberi dokumentumnak, egy örökre újnak… Van-e az élethez és boldogsághoz biztos joga valakinek? Most úgy érezzük nincs. A butákat sem irigyeljük, a nagy megalkuvókat sem. Csak messziről látszik úgy, mintha az életet a buták és a nagy gondolkozók élnék le legszerencsésebben. Nincs ilyen törvénye az életnek. Törvény egy van: a kiszámíthatatlanság. És mi most megtörten ejtünk könnyet a derék Molnár Jenő ravatalára, akinek a katasztrófáját ne tessék magyarázni, mert nem lehet megmagyarázni, akinek a katasztrófája mindnyájunk életének magyarázója és mérlege…
*
Az ifjúságban, lángoló lélekben s pénzben újra csalódtunk. Találunk-e vajon az életünk számára egy új hazugságot?…
Nagyváradi Napló 1902. augusztus 3.
Dyb.
