128. A WATERLOOI PARIPA
128. A WATERLOOI PARIPA
Párizs, június 30.
A Louvre lim-lomja között egy kóccal kitömött lovat találtak. A Napóleon lovát, amelyen a nagy hadverő császár a waterlooi csatateret száguldotta be s amelyet, amint beigazolták, 1842-ben adott ajándékba egy Greaves nevű úr a National History Societynek. A manchesteri múzeum húsz évvel később becsomagolta a császár paripáját, s írt melléje egy levelet. A levélben fölajánlotta a francia múzeumnak. Ott megnézték, megbámulták, s aztán azt mondták, hogy akármilyen paripa volt is a megboldogult, mégsem való a milói Vénusz és a szamokratei Nike társaságába, s talán arra is gondoltak, hogy a Danaok már egyszer adtak egy bélelt lovat ajándékba. Így került a paripa a lomtárba s onnan most ismét a nyilvánosság elé.
Napóleonról soknál többet írtak, de a memoár-irodalom nem volt ilyen előzékeny a paripája iránt. Mialatt a császár hálószobáját és egyéb szobáit gondosan kikutatták, s nem röstelltek belenyúlni a császári ház szemetes ládájába sem, gondosan kerülték az istállót, melyben a waterlooi paripa élte le napjait. Pedig bizonyos, hogy amint Napóleon az embereit elhasználta, s aztán nem törődött velük többé, épp úgy nyűtte el lovait, melyeknek neve sem maradt meg az utókor számára. Bizonyos azonban az, hogy Napóleon nem volt gyöngéd paripái iránt, s nem utánozta Caligulát. Lovait nem neveztette ki konzulnak. Mindössze csak kombinálni lehet a derék állat utolsó szerepléséről. Történelemírók tudós adalékai nem állanak rendelkezésünkre, de azért a waterlooi csata leírásaiból bizton lehet következtetni azokra a szenvedésekre, melyeket hazafias tűréssel viselt el. A történelemírók egytől-egyig azt bizonyítják, hogy Napóleon június 15-étől 19-éig alig húsz órát pihent, s harminchét órát ült a nyeregben. Hajnali 3 órakor, június 15-én ült a császár lóra – meséli Thiers – s csak esti kilenc órakor szállt le a nyeregből, a következő két napon pedig alighanem használta lovát még hosszabb ideig. Ki tudná megmondani, hogy mennyi fáradságot szenvedett el ez a paripa? Bizonyára érezte, hogy ura nem olyan biztos a nyeregben, mint máskor. Ha oldalaiba erős nyilallást okozott Napóleon sarkantyúja, éreznie kellett, hogy Ney megint hibát követett el, s hogy Grouchy, ez a Grouchy, akinek mindent meg kellett volna menteni, s aki mindent elrontott, még mindig nem jelent meg 34 ezer emberével a csatamezőn. Hirtelen erős ráncigálást érezhetett szegény, amiből meg kellett tudnia, hogy a késlekedő és finom Grouchy helyett a goromba Blücher villámgyors katonái rontottak elő. Mikor aztán estére hajlott az idő, láthatta, hogy mint tömörülnek köréje a császár hű gránátosai, s hallhatta a győzedelmes porosz huszárok kiáltásait és lovaiknak örömtelt nyerítését. Ezen a csatamezőn a minap állították föl a franciák a „megsebzett sasmadár” szobrát. Erre az ünnepélyre kutatták ki a császár lovát, s kikutatták minden tanúját a véres napnak. Még egy vén francia asszonyt is, aki azt állítja magáról, hogy a csata napján ifjú volt és szép, és látta az ütközetet. Mikor megkérdezték, hogy mit látott, hát azt felelte, hogy látta, amint a csata után a halottfosztogatók levagdalták a hősök ujjait, elrabolták gyűrűiket, ki tudja, ez az egykor szép és fiatal asszony is hol olvasta ezeket a részleteket? A lóról persze ez az asszony sem tudott semmit. Sőt a hadsereg múzeumában, ahova időközben fölállították, sem tud senki semmit mondani a paripáról. Legfeljebb annyit, hogy sehol a világon nem érezheti magát jobban ez a paripa, mint a hadsereg múzeumában, ama hely közvetlen közelében, ahol maga a császár alussza dicsőséges álmait márványsírjában. A lóra egy ifjú őrmester vigyáz, aki a kérdezősködő előtt megáll, s miközben zavartan pödörgeti szőke bajuszát, mosolyogva kérdi:
– Hát igazán azt hiszi, hogy a császár lova?
Aztán elbeszéli, hogy a paripa még egy nagy ládában fekszik és nincs kipakolva. Nemes tagjai szénával vannak beburkolva. Egyébként szürke színű, arabs mén, ami növeli történelmi jelentőségét, mert a csatafestők mindannyian szürke lovat festettek Napóleon alá. De a tudósok nem igen bíznak a dologban, s nem tartják lehetetlennek, hogy valamely császári lovász ült a paripán, s hogy ez a waterlooi csata napján békésen s jámboran ropogtatta az elébe tett zabot.
A derék őrmester a tudósokra tolta mindezt, ami tárgyilagosságát bizonyítja. A történelmi legendákkal úgy vagyunk, mint a spiritiszták a médiummal. Vagy hisznek, vagy nem lehet beszélni a dologról. Higgyük hát, hogy ez a paripa Napóleon paripája volt, bár bátran föltehetjük, hogy a paripa – nem paripa. Csak egy közönséges, egyszerű ló.
Budapesti Napló 1904. július 2.
