212. SUSANNE DESPRÈS UTOLSÓ FELLÉPÉSE
212. SUSANNE DESPRÈS UTOLSÓ FELLÉPÉSE
Susanne Desprès ma este párizsibb volt, mint valaha. A „Détour”-ban csak azt jelezte, hogy mennyire meg tudja érteni a párizsi nőket, a „Nórában” északi nőnek kellett lennie, míg a mai La Fille Elisá-ban a kedves és színjátszó géniusza szerint lehetett párizsi leány ebben a külső bulvári drámában, amelyet Jean Ajalbert írt az Edmond de Goncourt szenzációs regényéből, ami harminc év előtt valóságos forradalmat csinált. Susanne Despres ma művészete teljességével játszotta meg a szegény külvárosi pierreuse-t, aki az utcasarkon keresi a kenyerét, és a szívében valami naív, szűzi szerelmet hordoz. Mikor az egyetlen ember is, akitől szerelmet remélt, megsérti benne ezt az erős lelki szűzességet, megöli a fiút. A vádlottak padjára kerül. Innen kezdve az élete már csak lassú tragédia a törvényszéki épület különböző helyiségeiben, a rideg igazságszolgáltatás keretei közt. A második felvonásban például nem csinál mást, mint hogy végighallgatja a törvényszék előtt az ügyvédje védőbeszédét. Csak arca kíséri az eseményeket, egy szenvedő, elárvult, meg nem értett, elzüllött lélek haldokló arcjátékával. Susanne ragyogott, pompázott egyszerűségében, meghatóságában, ahogy ezt a némajelenetet végigjátszotta, amelyet egy kis baleset, a függöny korai leeresztése sem tudott megzavarni. A háromfelvonásos színmű után a Renard „Poil de Carotte” című egyfelvonásos, kedves, ötletes, alapjában véve jelentéktelen művecskéjében csinált egy lélekkel és humorral teljes kabinetalakítást. A budapesti közönség lelkesedéssel tüntetett a művésznő mellett, és a szakadatlan taps a társulatnak is szólt, amely kitűnően asszisztált Susanne Despres-nek.
Budapesti Napló 1906. január 25.
