191. A LEGÉRDEKESEBB MINISZTERELNÖK
191. A LEGÉRDEKESEBB MINISZTERELNÖK
Párizs, március 26.
Már atyuskának csúfolják, Caligulának, Szent Györgynek és III. Vilmosnak, tehát nincs remény, hogy mostanában bukjék. Ez a Clemenceau, ez az ex-orvos, ex-író, ex-hírlapíró és ex-hazaáruló lefőzte a harmadik köztársaságot. Franciaországban nem szabad, sőt nem illik ilyen sokáig legelején maradni a hatalomnak. De Clemenceau világéletében illetlen viselkedésű, makacs ember volt, s ma is az. Kemény, ravasz, merész, pózoló, ékes szavú, ötletes, amint s ahol kell. Nem titok, hogy imádja önmagát s az eszét, mellyel túl tud mindig járni a másokén. Minisztertársai okvetlenül gyűlölik, mert nem becsüli őket semmire, ezért válogatta be őket a kabinetjébe. Egészen úgy bánik velük, mint Szilágyi Dezső bánhatott, ha igaz, Darányi Ignáccal. Nevetve mondja például, sokszor tanúk előtt, Briand-nak vagy valamelyik másik miniszternek:
– Ejnye, ejnye, kár, hogy nincs valamivel több eszed, bár ez esetben nem használhatnálak.
Szabad szájú a parlamentben, a minisztertanácsban, társaságban, mindenütt. Egy csodálni valóval több, hogy nem fordult már ellene az egész világ, s hogy félnek tőle. Egy államférfiú, aki egy ötletért föláldozza a legjobb barátját avagy a legkínálkozóbb sikert, ritka species. Az ilyen emberrel általában könnyen szoktak elbánni, de hát Franciaország nem a szabályok országa. Apró erkölcstelenségek ezreivel köti magához az embereket, terrorral és kedvezéssel. Egész kormányzása, hogy úgy mondjuk, cselekvő lenézése, megvető kicsúfolása a politika mai mivoltának. Szeretnék már ráfogni a szenilizmust, de ez a nem fiatal ember ruganyosabb agyú ember, mint volt fiatal korában.
Nagyszerűen, gyilkosan tud mosolyogni, amikor régi írásaiból vagy beszédeiből a fejére olvasnak. Milyen érthető ez a mosolygás: Clemenceau jobban tudja, mint akármelyik ország politikusa, hogy a kormányférfiak nem azt teszik, amit akarnak, hanem amit kérlelhetetlenül muszáj. Ő egy kicsit békül a papokkal, hízeleg a szocialistáktól félő polgárságnak, de amellett régi, radikális temperamentumát is szabadjára engedi gyakran. Ugyanakkor, amikor zsandáraival lövet a lázadó szocialistákra, a pecsétőr helyett ő dirigál a bíróságoknak, miként sújtsák az izgató papokat vagy a bőrükbe nem férő royalistákat.
Mondják, hogy igazi francia, s elnéző, gyöngéd, érdek nélkül saját személyén kívül még a nőkkel szemben tud lenni. Pedig a szerelem korát, mely egyébként szabályozhatatlan s nagyon egyéni, alighanem túlhaladta. Ez a nehezen bukó premier különben el van készülve minden parlamenti csatájánál a bukásra, s ez is nagy ereje. Szereti az erőt, a vérbőséget nemzetben, fajban, rendszerben, emberben. Tudvalevő, milyen nagy anglofil Clemenceau, s abból se szokott tikot csinálni, hogy ő nagy tisztelettel kedveli Németország temperamentumos császárját. Ő voltaképpen minden kormányzat irányítója, feje, lelke, ő az összessége a Clemenceau-minisztériumnak. Ő csinálja a külügyet, a pénzügyet, ő rendszabályoz meg harcias tábornokokat s admirálisokat, ő készíttet új hajókat a tengerészetnek.
Bár határozottan szenvedélyes, publicista természet, de a látása éles. Sőt, előrelátása is az, s lehet, hogy az, aki utána kormányelnök lesz, még nem is sejti, hogy az lesz. De Clemenceau olyan kivételes ember, aki ma meg tudná mondani, hogy a Clemenceau-kormány után milyen kormány jön milyen miniszterekkel, egyénisége II-ik Frigyest, XIV-ik Lajost, Thierst, Bismarckot (s hasonló történelmi valakiket) juttatja az eszünkbe. Példátlan szerencséje, hogy cselekvő természete, hatalomszeretete s diplomata zsenije mellett nem kellett magából kiirtani a művészt. Ha megbukik, szél meg nem üti, el nem hülyül vagy meg nem hal, irodalmat fog csinálni megint. Klasszikusa nem lesz belőle a francia irodalomnak, de alakja és élete határozottan klasszikus, s kár, hogy ilyen nagy erőnek így kellett s kell fölhasználódnia.
Pesti Napló 1909. március 28.
A. E
