197. AMIRŐL PÁRIZS BESZÉL
197. AMIRŐL PÁRIZS BESZÉL
(A Sardou hagyatéka – Csoda-gyermekek a színházban – A nő-írók ellen.)
Párizs, május 4.
[Saját tudósítónktól.] A Sardou-hagyatékot árulták, adogatták pár napig Georges Petit-nél, s ott volt a vásáron egész Párizs és környéke. Amerika és London értendő elsősorban a környék alatt, ők voltak ott sokan, londoniak és yankee-k. Nagy gyűjtő volt a néhai, zseniális dráma-gyáros, s bizonyisten még igazi műtárgyak is maradtak utána. Hiszen még amerikai milliárdossal is megtörténik, hogy véletlenül műkincseket szerez az ezrein. Mint ahogy viszont egy Szilágyi Dezső, ilyen hatalmas, szép valaki is csak értéktelenségeket szerzett megspórolt, drága pénzen. Műkincseket gyűjteni: ehhez külön lelki kiválóság, mondhatnók külön géniusz kell. A gyűjtő poétája legyen a műtárgy-gyűjtésnek, próféta, vátesz, mint egy igazi költő. Névtelen, szürke, kicsi uzsorások vannak itt Párizsban, kik félannyi pénzért, mint Sardou, tízszer többet és jobbat halmoztak össze. De a Sardou-vásár mégis nagy sikerű volt, mert jól reklámozták s mert hiú, pénzes emberek hozzáfizették az árakhoz a Sardou-név divatos becsértékét is. Majd vajon, ha a külvárosi színházakba szorulnak a Sardou-drámák, mi lesz a Sardou-műtárgyakkal? Nagy részük devalválódik, egy-két darab Sardou-t feledve is megnő értékben. És a Sardou-gyűjtemény szertehordott darabjai sem fogják megőrizni a Sardou nevét.
*
Párizsban, mint Budapesten, mint akárhol a világon, szaporodnak a csoda-gyermekek. Idegéletünk, a család bomlása, a technika hódítása, mind-mind közrejátszanak, hogy gyermekeink öregeknek szülessenek. Egy kicsit formáljuk át a Wilde-aforizmát: nemsokára már csak az aggok között találunk egy-két gyermeket. No és a színpad, ez a mindent fölfaló szörnyeteg, miként fogyasztja a mi kicsi, szomorú zseniinket. Párizsban most majdnem mindegyik színházban csoda-gyermekek csodájára csődül az egész világ. A Réjane-színházban a kis Monna Goudré játssza Walewszka asszony fiának a szerepét. Az Odéonban a kis Anna a primadonna s – ez érdekes – ő is fiú-szerepet játszik. Az Antoine-színházban hasonlóképpen a csöppnyi Ardnini az ünnepelt. Az Ambigu-ben három gyermek is játszik, a Renaissance-ban kettő, a Cluny-ben is van gyermekszínész s még máshol is. Vegyék át már a gyermekek egészen a mi szerepeinket, a felnőttek úgyis mintha unni kezdenék a modern élet-komédiát.
*
George Sand-t nagyon csúnya névvel illette Nietzsche, s azóta minden férfi-író Nietzschének érzi magát, ha asszony-kollégáiról van szó. Magyarországon ez friss, új közgazdasági probléma, a nő-írók dolga, Franciaországban majdnem százesztendős. Párizsban egy pompás, de gonoszul goromba kritika most megint fölújította a régi kérdést. Nagyon megsokasodtak az asszony-írók, többnyire ügyesek a nyomorultak, és élni, megélni különben is olyan nehéz. A francia írók jó része Weiningerrel tart: zsidó és asszony ne írjon, mert nincs joga hozzá. Azaz hogy a zsidó s az asszony úgyse lehet igazán nagy író – mondják ők. Ők sem azok, de náluk megvan legalább a lehetőség – ezt azonban már nem mondják ki. Hát se Franciaországban, se Magyarországon, se sehol nem lehet már megszorítani az irodalmi némbert. Zsenik – igaz – nemigen találtatnak köztük, de van-e momentán szükség akármilyen zsenire? A zseni egy anakron szükség, baleset a saját kora és önmaga számára, futóbolondja a jelennek. Az asszony-nép nagy erejét, félelmetes erejét bizonyítja, hogy a jelennek dolgozik, tud dolgozni – irodalomban is. Néha kissé tisztességtelen versenyt csinál az asszony-kolléga, de éppen csak az irodalomban legyen kötelező a tisztességes verseny?
Pesti Napló 1909. május 5.
Ady Endre
