203. JEGYZETEK A SZAJNA MELLŐL
203. JEGYZETEK A SZAJNA MELLŐL
Párizs, május 30.
I.
A halottak kényeskednek
A halottak kényeskednek
[Saját tudósítónktól] Mikor Zola hamvait mégiscsak elhelyezték a „hálás haza” Panthéonába, elkezdett forogni a sírjában először is Lannes maréchal. Ugyanaz a Montebello herceg, aki halálos sebet kapott az esslingi csatában, s akinek családja ma nagy família. A Montebellók tiltakoztak, hogy az ő nagy ősük egy Zolával porladjon egy fedél alatt, és egy ugyanazon Panthéonban. Persze, azt válaszolták nagyon helyesen a Montebellóknak, hogy Lannes tábornok Franciaországé és a forradalomé. A forradalomnak és Napóleonnak köszönheti az illusztris Montebello-család, hogy takács-sorból kiemelkedhetett egy ősük. Ne tessék tehát nekik kényeskedni halott ősük helyett, akinek mindent köszönhetnek, s aki helyett senkinek sincs joga kényeskedni. Most Victor Hugo tisztelői kérik, hogy a francia költő-Jupitert elvihessék Zola mellől – egy igazi temetőbe. Mert Hugo is arisztokrata volt, nemcsak költő-király, de Franciaország pairje, ki Zola, sőt Rousseau mellett sem pihenhet. Így kényeskednek a halottak, azaz a halottak nevében az élők, s valószínűleg lesz egy kis sikerük. Híre jár, hogy Lannes maréchal, Hugo és Rousseau hamvait a kriptából előkelőbb helyre, a kupola alá helyezik. Tehát lesznek első osztályú halhatatlanok és második osztályúak a „hálás haza” jóvoltából. S ha öt év múlva Zola tisztelői kérik az első osztályú helyet, mi lesz akkor, pláne, ha meg is kapják?
II.
Specialistának kell lenni
Specialistának kell lenni
Régi, modern igazságnak is régi igazság, hogy a társadalom, amint egyre jobban komplikálódik, egyre jobban a specialistáké a siker. Párizsban mostanában sok mulatságos példát hoznak föl erre, többek között egy híres festőét is, aki juhokat festett. Ez a festő gondolt egyszer merészet és nagyot, s megcsinálta legszebb állat-portréját, de a modell ezúttal disznó volt. S ő, akinek a juhképeit ezrekkel fizették, elkapkodták, e pillanattól fogva tehetségtelen, elaggott senki volt. Nem szabad gazdag életműködést merészelni, mert az emberek nem tűrik el, hogy valaki sokfélét tudjon. Anatole France hiába írná a legjobb drámákat, nem hinnék el neki, hogy ez az ő zsenijének természetes virágzása. Mindennek megvannak a maga specialistái, s a specialisták elvárják, hogy mások másban legyenek specialisták. Hiszen annyi a választék: valaki azt választja hivatásul, hogy a péksütemények mai formája ellen küzd. Egy kis életre megél vele, akárcsak, ha valaki halotthamvasztást kíván, Dalmácia visszacsatolását követeli vagy a zálogházi közvetítők ellen küzd. Csak a modern társadalom komplikált, az élet nem az, s az élet csupán a – specialistákat pártfogolja.
III.
Irigy népség a poéta-népség
Irigy népség a poéta-népség
Egy párizsi lap (háromezernél több válasz érkezett egy olyan kérdésre, mely másutt három embert sem érdekel) megkérdezte az olvasóit, melyik a legszebb francia vers-sor. Először is bebizonyult, hogy szinte fokozhatatlanul gazdag a francia poézis, másodszor, hogy csakugyan irigy népség a poéta-népség. Franciaország majdnem mindegyik poétája sietett válaszolni s egyetlenegy se akadt, aki élő poéta verssorát mondta volna legszebbnek. Ilyen bátrak csak a nem-poéta válaszolók voltak, a poétáknak szerénységük tiltotta, hogy élőkre szavazzanak. Tehát, Ronsard, Villon, Lamartine, Hugo, Baudelaire, Verlaine, Samain, Leconte de Lisle, mindenki, csak az nem, aki él. S talán igazuk van az irigy poétáknak, s annak leginkább, aki Ronsard e versére szavazott: meurs, galant, c’est assez bu. Halj meg, ha eleget ittál, akárki is légy, s akármiből ittad tele magad. Főképpen pedig halj meg, poéta, ha mások bántásából, irigységéből és a szenvedésből elegendő poharat hajtottál föl.
IV.
Nagy író a vidéken
Nagy író a vidéken
Megtörtént: Anatole France fölolvasó-körútra indult nem Franciaországba, de Dél-Amerikába. Argentínában tart fölolvasásokat most Rabelais-ról, akit ő különösen imád, s talán irigyel is. És mikor hajója kikötött, sok ezer ember várta, a polgármester üdvözölte, zenekar játszott, fáklyák lobogtak. Így fogadták, fogadhatták Victor Hugót valamikor Amiens-ben vagy Lisznyay Kálmánt Jászfényszarun. A világ tágul, s a nagyok az úgynevezett nagy emberek, egyre messzebbről lesznek olyan nagyok, amilyenek. Szerencsére nemcsak Nagyvárad lelkesedik az irodalomért, de tengereken túl, messze-messze új, naiv bárányai születnek az intellektuális kultúrának. Milyen szép lesz, ha száz év múlva a nagy magyar költőket, az új Endrődiket, Szabolcskákat a szamojédok és vogulok, rokonaink, akik már akkor olvasni fognak tudni, fáklyásmenettel várják, fogadják.
Pesti Napló 1909. június 1.
Ady Endre
