Megjegyzések. Elmélkedések
A többi régi krónikákhoz hasonlóan a Bécsi Képes Krónika és Anonymus munkája is sok mondai és itt-ott gyermekesen naív részleteket tartalmaz. Azért az összes krónikák egybevetése nyomán kisebb-nagyobbb fáradsággal mégis ki lehet hámozni belőlük az eseményeknek a valódi történeti igazsághoz oly közel járó vázát és magvát, hogy azokból aztán a honfoglalás megejtésének elég megbízható képét megrajzolhatjuk. Anonymus munkája e mellett erre nézve elég részletes adatokat is tartalmaz, amelyek a katonai műveletek lefolyásának valószínűsége szempontjából még a legerősebb kritikát is kibírják, s amelyek azt az érzést keltik fel elsősorban minden katonában, hogy: ennek így kellett történnie! Ezért Anonymus adatait, kiegészítve és összeegyeztetve a többi krónikák adataival, bátran alapul vehetjük a honfoglalás menetének leírásánál. Ez Hómannak is az álláspontja és az ő fejtegetései nyomán magam is valószínűnek tartom, hogy az 1. (Árpád, Megyer), a 4. (Lél), 6. (Ound), 7. (Kund) törzs és a 8. törzset alkotó kabarok a Vereckei szoroson át, a 2. (Bulcs), 3. (Botond) és az 5. (Gyula) törzs pedig az erdélyi havasokon át jutott az új hazába, ahol utóbbiakhoz a székelyek, akikről a 183. sz. lábjegyzetben bővebben lesz majd szó, mintegy 9-ik törzs gyanánt csatlakoztak.
A választott útirány és a bejövetel részleteit illetőleg a következő, valószínűeknek látszó következtetéseket vonhatjuk le a ránk maradt hagyományokból: Mihelyt az Etelköz keleti részében lakó törzsek az első meglepetésből felocsúdtak és Árpád köré gyülekeztek, ő ezeket a részeket a már ismert úton Kievnek vezette. Hogy vajjon ez már azzal az eltökélt szándékkal történt-e, hogy onnan irányt változtatva, a Kárpátok övezte területen új hazát alapítson, avagy hogy ez az eszme csak Kiev tájékán fogamzott-e meg – utóbbi fejedelmének tanácsa és rábeszélése nyomán – nagy honalapítónk agyában, arra nézve bajos feleletet adni. Az az egy tény bizonyosnak látszik, hogy Árpád a történtek után többé nem gondolt arra, hogy Etelköznek visszahódítását megkísérelje, miáltal megint csak két legnagyobb ellensége, a bolgárok és besenyők közé ékelődött volna, utóbbiaktól csak nomád népeknél komoly akadályul számba sem jövő folyam-gát által elválasztva. Ezért talán Árpád mindjárt a katasztrófa pillanatában arra gondolt, hogy nemzetét a Kárpátokon át Pannoniába vezeti, amelynek új honalapításra alkalmas voltáról már az utóbbi években gyakran ott járt magyar hadak vezéreitől is kimerítő információt kaphatott.
Mindezekből kitűnik, hogy Árpád és nemzete a történtek kényszerítő hatása alatt határozta el a vándorlásnak előbb északi irányban, majd nyugat felé való folytatását. Nem állhat meg tehát a legtöbb német történettudósnak – így többek között Thunmannak, Schlözernek, Roeslernek, Dümmlernek, újabban pedig Kaindlnak és Marquartnak ama a legádázabb gyűlölettől tajtékzó állítása, hogy a magyarokat csak a féktelen rablásvágy késztette mindig újabb és kulturáltabb területek elfoglalására. Ily hamis bázisból kiindulva, a fenti írók a legigazságtalanabbul, a legnagyobb gyűlölettel és megvetéssel szólnak „vad, műveletlen, éhen és meztelen bolyongó és kegyetlen barbároknak” elhiresztelt elődeink minden tettéről, miben a régi német krónikák is nagyban segítségükre vannak. Emellett ezek az írók megfeledkeznek arról, hogy az ő őseik, a germánok, egy szemernyivel sem voltak jobbak és szelidebbek középkori vándorlásaik és pusztító hadjárataik végrehajtása közben.