A gálfalvi ütközet (1849. január 17-én).
A gálfalvi ütközet (1849. január 17-én).
Január 17-én reggel Puchner a Bianchi zászlóaljból, a bukovinai határőr századokból és a hatfontos ütegből alakult elővéd élén folytatta előnyomulását Gálfalva felé; ezt követte a dandár zöme, míg az Uracca-gránátos zászlóalj tartalék gyanánt és a lőszerkocsik fedezésére Borzásnál maradt vissza. Midőn az elővéd Gálfalva elé ért, Mikes azonnal felvonultatta tüzérségét, mely oly kitünően működött, hogy az osztrák hatfontos üteg csakhamar elnémulni kényszerült. Erre aztán a Gálfalva mögött álló székely zászlóalj a helységből kibontakozva elszántan az ellenséges gyalogsára veti magát és azt a Pócsfalvánál időközben felvonult ütegünk támadó tüze alatt szintén visszaveti. Ezalatt megérkezik a Kalliány dandár zöme és Szőkefalvánál csatarendbe áll, egyúttal a visszavonuló elővédet is felvevén. Ámde időközben Bem úgy a közép, mint a tartalékban álló gyalogságot előretolván, sikerrel veszi fel a harcot az újabban beérkezett ellenséges osztagokkal, mialatt a balszárnynak parancsot küld, miszerint a magaslatok felhasználásával az osztrákok jobbszárnya ellen támadólag lépjen fel. Ennek ellensúlyozására Puchner a Borzásnál hagyott Uracca-zászlóalj felét rendeli ki, mely azonban a jobb állásban levő, tüzérség által is támogatott 27. honvéd zászlóalj ellen mit sem tehetett. Így állván a dolog, Puchner, nehogy jobbról elvágassék, középhadának visszavonulást parancsol. Midőn ezt Pócsfalván álló jobbszárnyunk észreveszi, ez is azonnal előretör a Dicső-Szent-Márton felé vezető úton; ennek feltartóztatására Kalliány a savoyai dragonyosokat támadásra rendeli, melyek azonban Bethlen tüzérségétől, valamint gyalogságának puskatüzétől annyit szenvednek, hogy csakhamar visszavonulni kénytelenek. E szerint most már az ellenség az egész csatavonal hosszában megkezdi a visszavonulást, melyet a Vilmos- és Székely-huszárok tőlük telhetőleg zavarni iparkodnak, minek folytán a császáriak visszavonulása csakhamar futássá fajul el, mely csupán csak késő éjjel Medgyesen túl, Asszonyfalvánál ér véget, honnan 18-án a dandár Nagyszebenbe húzódott vissza. Hogy a gálfalvi csatavesztés a császáriakra mily leverőleg hatott, legjobban mutatja az a körülmény, hogy a Brassó védelmére visszahagyott Schurtter tábornok a csatavesztés hirére január 22-én sietve a Tölcsvári szorosba húzódott vissza, hogy magának Oláh-országba szabad elvonulást biztosítson s onnan csak a szebeni csata kedvező kimenetelének hirére tért január 26-án újból Brassóba vissza. Az ütközet eldöntése után Bem maga állott lovassága élére, hogy a Balázstelkéig folytatott üldözést személyesen vezesse. Ez alkalommal Hepperger, a chevauxlegersek főhadnagya néhány lovassal lesállást foglalt, hogy alkalmas pillanatban a lovas oszlopa élén menetelő Bemre vesse magát. És tényleg, midőn Bem törzsével a lesállás helyére ért, Hepperger előrepattan, de még mielőtt Bemhez közel juthatott volna, Kiss őrnagy és gróf Teleky Sándor néhány hatalmas vágással a földre terítik a merénylőt és foglyul ejtik; a többi császári chevauxlegersek részint foglyul ejtetnek, részben lekaszaboltatnak, csak kevésnek sikerült elillannia. Bem seregének közepét és balszárnyát még ugyanaznap Balázstelkéig, jobbszárnyát Küküllővárig vonta előre; 18-án az egész had Medgyesre, 19-én Szelindekre vonult. Innen a Torda felől beérkező Czetzcel együtt a Nagyszebennél összpontosult ellenség megtámadását szándékolta.
Az osztrák hadak a gálfalvi ütközetben állítólag csak 26 halottat, 15 sebesültet és 203 eltűntet vesztettek; Bem vesztesége 80—90 főre rúgott.
){kind=link}