A tokaji ütközet (1849. január 31-én).
A tokaji ütközet (1849. január 31-én).
Az osztrák hadtest január 31-én előnyomulását intézkedésszerűen folytatva, délután 1 óra tájban a Pergen dandárral Tokajnál, a Fiedler és az azt követő Parrot dandárral pedig Kis-Tokaj előtt érkezett be és a Desewffy dandárnak a folyó jobbpartján hagyott különítményét harcolva eszközölt visszavonulásra kényszerítette, mire Klapka hadtestét következőleg helyezte készenlétbe: A 34. honvédzászlóalj parancsot nyert, miszerint az országúttól néhány száz lépésre jobbra fekvő rakamazi erdőcskét szállja meg; annak támogatására az erdőcske mögé a 42. honvédzászlóalj rendeltetett; két löveg az országúton, 1/2 hat- és 1/2 tizenkétfontos üteg pedig az országúttól balra, a befagyott mezőn foglalt állást. A Desewffy dandár és Gedeon hadoszlopának fennmaradó részei közvetlenül Rakamaz nyugati széle előtt állottak fel s végül a Bulharyn és Schulz dandárok parancsot vettek, hogy félútra Rakamaz felé közelebb vonuljanak, s ott harckészen a további parancsokra várjanak.
A magyar előcsapatok visszavonulása után mindkét rész jó ideig foglalkoztató lövegharcot folytatott, midőn végre d. u. 4 óra tájban Schlick 4 gyalog századnak és 1/2 röppentyűütegnek parancsot ád, a Tisza jegén való átekelésre és a rakamzai erdő megtámadására. Midőn ezek az osztagok az említett erdő közelébe értek, a 34. honvédzászlóalj szuronytszegezve eléjök ment s azokat viszonulásra kényszerítette; ugyanekkor az utóbb említett zászlóalj egy másik osztaga, támogatva a 42. honvédzászlóalj két százada által, az országút mellett a híd közelében épült vámházig nyomult előre s onnan a tőle balra álló félütegekkel együtt élénk tűzharcot kezdett, melyet az ellenség a túlsó partról ugyanoly élénken viszonzott. Igy tartott ez majdnem öreg estig, amidőn a magyar gránátlövések Tokaj városát több helyen kigyullasztották s a ellenségnek a városban levő lőszerkocsijait s néhány lövegét rendetlenségbe hozták. Schlick ily körülmények között a tokaji átjáró kierőszakolását célhozvezetőnek nem tartván, csapatait az éj leple alatt Szerencs, Mád és Kereszturra rendelte vissza, míg ellenben a magyar csapatok az egész éjen át a Tisza mentén elfoglalt harcállásaikban maradtak.
A szenvedett veszteség mindkét részen jelentéktelennek mondható, de az ütközet eredménye nem is annyira a veszteségek nagyságában, mint inkább az általános helyzetből kifolyó morális tényezőkben nyilvánult.
){kind=link}