Megjegyzések. Elmélkedések.
Az 1271. évi hadjárat arról nevezetes, hogy általa egyik fél sem érte el azt, ami után vágyódott. István nem kapta vissza az Anna nővére által Ottokárhoz vitt kincseket, utóbbi pedig nem tudta elérni ama leghőbb vágyát, hogy hatalmát Magyarországra, vagy legalább annak egy részére kiterjessze. És ezen utóvégre nem is csodálkozhatunk, mert a hadakozás az egész háboru folyama alatt egyik részről sem mutatta azt a komoly törekvést, hogy a döntés a két seregnek komoly és kiméletlen összecsapása által idéztessék elő. Ottokárnak a Magyarországba való betörés után nem az az első gondja, hogy ellenfelének még csak gyülekező félben levő seregét felkeresse s így a lehető legkedvezőbb viszonyok közöt összeütközzék vele, hanem prédáláson, fosztogatáson jár az esze, amikor pedig ennek elvégzése után a Duna déli partjára átkelve, István seregével szembe került, nem meri megkockáztatni a döntő összecsapást, hanem a 11 év előtti sablon mintájára cselhez, szinlelt visszavonuláshoz folyamodik, amely eleinte szép sikert is biztosít a számára. De ezt Ottokár nem tudja kellőleg kihasználni, mert ahelyett, hogy a Mosony alatt megvert magyar hadat egész seregével követné és teljes erejével igyekezne a Rábcán átjutni, hogy előzetes győzelmét felhasználva, a végleges döntést is kierőszakolni igyekezne, ő a megvert magyar hadat csak gyengébb résszel üldözteti és serege zömével tétlenül állva marad Mosony tájékán.
Viszont István is, alighanem gyengeségének érzetében, kivált eleinte szinte gondosan kerülte a döntő összeütközést, sőt még akkor is csak gyenge erőkkel üldözteti Ottokár csapatait, amidőn azok túlmerészen a Rábcán túlhaladva, onnan hamarosan visszavettetnek. Az ezek üldözésére kirendelt magyar had parancsnoka viszont szintén túlságosan akart legénykedni, mert a Mosonynál csatakészen álló cseh hadsereg zömére vetette magát, amellyel szemben, már az aránytalanul nagy erőkülönbletnél fogva, természetes, hogy a rövidebbet kell húznia. Ottokár e sokkalta kisebb magyar had felett kivívott győzelmét elsősorban ő maga és egykori feljegyzések s azok révén a későbbi történetirók egyike-másika arra használja fel, hogy ezt a háborút a legfényesebb cseh győzelem szinében tüntesse fel. De ha szem előtt tartjuk, hogy a háborúban mindig a végén csattan az ostor, akkor ezt az 1271. évi hadjáratot feltétlenül Ottokárnál a veszteség-, Istvánnál pedig a nyereség-számlára kell irnunk, ami egyébként részben a fenti békepontozatokból is kitünik. Sőt majdnem biztos, hogy István a háború végén elért siker révén valamivel nagyobb energia mellett bizonyára még szebb és jobb békefeltételeket is el tudott volna érni.
A pozsonyi békekötés után István országa jólétének és törvényes rendje biztosításának szentelhette idejét, mi célból annak egyes részeit beutazta. Ép amidőn 1272. junius 24-én Szlavóniában tartózkodott s onnan a tengermellékre akarta útját folytatni, hirül vette, hogy trónörökös fia, a tiz éves kis László herceg eltünt, valaki elrabolta. És csakhamar kiderült, hogy a tettes a Guthkeled nemetségből származó Joachim, a horvát bán volt, aki Erzsébet királyné tudtával, illetve azzal egyetértve követte el a rablást és a királyfit a jól kiépített Kaproncza várába vitte. A tett indító oka az volt, hogy a királyné a maga számára akarta az uralmat megkaparítani, s ő akart uralkodni kisfia nevében. Sőt ezzel kapcsolatban még olyan dolgok is derültek ki, amelyek végkép megtörték István szivét. Most már kétségtelenné vált, hogy a királyné hűtelen lett hozzá és Joachim bánt ajándékozta meg kegyével. Találóan jegyzi meg erre nézve Marczali, hogy ebben a szép barbár asszonyban meg volt a keleti nők egész érzékisége, egész uralomvágya.
István király bőszülten sietett a gyermekrabló üldözésére, de útközben felhevülésében megbetegedvén, Budára vitette magát, ahol 1272. augusztus 6-án meghalt.