BEVEZETÉS A MAKKABEUSOK KÖNYVEIHEZ
BEVEZETÉS A MAKKABEUSOK KÖNYVEIHEZ
A Makkabeusok két könyve nem tartozott a zsidó kánonhoz, de a keresztény Egyház elfogadta sugalmazott könyveknek (deuterokanonikus könyvek). Azoknak a küzdelmeknek a történetét mondják el, melyeket a zsidó nép a Szeleukida királyok ellen viselt politikai és vallási szabadságért. A Makkabeus név a történetek főhősének, Júdásnak a mellékneve volt (1Mak 2,4). Azután Makkabeusoknak nevezték testvéreit is, akik folytatták művét.
A Makkabeusok első könyve bevezetőjében elénk állítja a szereplőket (1-2): a hódító hellenizmust, amely bűntársakat talált egyes zsidókban, és a nemzeti öntudat képviselőit, akik ragaszkodtak a törvényhez és a templomhoz. Egyik oldalon Antiochusz Epifánész áll, aki megszentségtelenítette a templomot és elindította az üldözést, a másik oldalon Mattatiás, aki szent háborúra szólítja fel népét. A könyv három részre oszlik, Mattatiás három fia után, akik követik, mint az ellenállás vezetői. Júdás Makkabeus (Kr. e. 166-160) egész sorozat győzelmet arat Antiochusz hadvezérei fölött, megtisztítja a templomot és kivívja, hogy a zsidók szokásaik szerint szabadon élhetnek. I. Demetriusz alatt, Alkimusz főpaptól akadályoztatva folytatja hadi sikereit és megveri, majd megöli Nikánort, aki a templomot le akarta rombolni. Júdás a rómaiakkal keres kapcsolatot, hogy biztosítsa helyzetét. Csatában hal meg (3,1-9,22).
Utána testvére, Jonatán következett (160-142). A politikai mesterkedések előtérbe kerülnek a katonai műveletekkel szemben. Jonatán a szíriai trón körüli versengésekből ügyesen húz hasznot: Alexander Bála kinevezi főpappá, II. Demetriusz elismeri, VI. Antiochusz pedig megerősíti. Szövetséget köt a rómaiakkal és spártaiakkal. Növekszik az ellenőrzése alá került terület, és a belső béke biztosítottnak lát-szik, amikor Jonatán Trifon kezébe esik, aki árulója volt királyának, VI. Antiochusznak (9,23-12,53).
Jonatán testvére, Simon (142-134) támogatja a hatalomhoz jutott II. Demetriuszt, aki elismerte őt főpapnak, ugyanezt tette VII. Antiochusz is, sőt, ez utóbbi elismerte a zsidók stratégájának és etnarkájának. Így Simon elérte a politikai függetlenséget. Címeit a nép is megerősítette egy határozatban. A rómaiakkal megújította a szövetséget, s főpapsága a béke és jólét korszaka volt. De VII. Antiochusz a zsidók ellen fordult, és Simont két fiával együtt a veje meggyilkolta, aki azt gondolta, hogy így a király kegyébe jut (13,1-16,24).
Az elbeszélés kereken 40 év történetét adja, Antiochusz Epifánész 175-ben történt trónra lépésétől egészen Simonnak Kr. e. 134-ben bekövetkezett haláláig. Héberül írták, de ránk csak görög fordításban maradt. Szerzője palesztinai zsidó, aki munkáját 134 után, de még Jeruzsálemnek Kr. e. 63-ban Pompejustól történt elfoglalása előtt írta, valószínűleg Kr. e. 100 körül. Értékes okmány ennek az időnek történetére vonatkozólag, de számításba kell vennünk irodalmi műfaját, amennyiben Izrael régi krónikásait utánozta.
Amellett a szerző szándékát sem szabad figyelmen kívül hagyni. Mert jóllehet hosszasan ír a hadi eseményekről és a politikai fondorlatokról, mégis vallásos történetet akar adni. Népének bajait úgy tekinti, mint a bűn büntetését, és Istennek tulajdonítja hősei sikereit. Hitéért lelkesedő zsidó, és megérti, mi forog kockán a pogány befolyás és az atyai hagyományok harcában. Határozott ellenfele a hellenizálásnak, és csodálattal van eltelve hősei iránt, akik a törvényért és a templomért harcoltak, és akik visszaszerezték népüknek a vallási szabadságot s a nemzeti függetlenséget. Olyan küzdelemnek a krónikása, amelyet a zsidóság mint a kinyilatkoztatás hordozója folytatott.
A Makkabeusok második könyve nem folytatása az elsőnek. Részben párhuzamosan fut vele: az eseményeket egy kissé előbbrőlkezdi tárgyalni, IV. Szeleukosz uralkodásának a végétől, aki elődje volt Antiochusz Epifánésznek, de nem követi végig, hanem csak a Nikánort ért vereségig, Makkabeus Júdás halála előtti időig. Mintegy 15 évet foglal magában, az első könyv 1-7. fejezetének anyagát.
Irodalmi műfaja különleges. A könyv, melyet eredetileg görögül írtak, úgy áll előttünk, mint egy bizonyos Cirenei Jázon munkájának a kivonata (2,19-32). Bevezetőül két levelet ad, melyet a jeruzsálemi zsidók írtak (1,1-2,18). A stílus hellenista író stílusa, de ezek közül sem a legjobbé. Néha dagályos, gyakran szónokias inkább prédikátorra, mint történészre vall.
A szerző célja az, hogy érdekes és épületes legyen (2,25; 15,39). Elbeszéli Makkabeus Júdás felszabadító háborúját, ahol égi jelenések is tapasztalhatók. A háború azért sikerült, mert Isten segített (2, 19-22). Az üldözés az isteni irgalmasság jele volt, hogy a nép megjavuljon, mielőtt bűnt bűnre halmozna (6,12-17). Az alexandriai zsidók számára írt, és fel akarta ébreszteni bennük az érdeklődést palesztinai testvéreik iránt. Elsősorban azt akarja, hogy érdeklődjenek a templom sorsa iránt, amely a törvény szerint a vallásos élet középpontja, a pogányok előtt viszont gyűlölet tárgya. Ez a törekvés jellemzi könyvét: A Heliodorusz-epizód után (3,1-40), amely a szentély sértetlenségét hangsúlyozza, az első rész (4,1-10,8) befejeződik az üldöző Antiochusz Epifánész halálával és a templomszentelés ünnepével. A második rész (10,9-15,36) szintén egy üldöző, Nikánor halálával zárul, aki fenyegette a templomot. Ugyanerre a tárgyra vonatkozik a könyv elején lévő két levél (1,1-2,18), amelyet a jeruzsálemi zsidók írtak egyiptomi testvéreiknek, hogy velük együtt ünnepeljék meg a templomszentelés évfordulóját.
Vallásos szándéka nagyobb, mint a történeti pontosságra való törekvés. Ha összehasonlítjuk a Makkabeusok két könyvét, ugyanaz köztük a különbség, mint Sámuel vagy a Királyok könyve és a Krónikák könyve között. A szerző célja érdekében felhasznál okmányokat és elbeszéléseket, de megbízhatóságukat nem ellenőrzi eléggé. Antiochusz Epifánész halálát kétféleképpen mondja el (1,13- 16; 9,1-29). Ez a 2Mak 9-ben a templom megtisztítása előtt volt, míg az 1Mak 6 szerint utána. A magyarázat az lehet, hogy V. Antiochusz nem datált levelét (11,22-26) úgy vették, mint egyidejűt azokkal a levelekkel, amelyek előbbiek a templom megtisztításánál. Ugyanígy a 8-10. fejezet eseményei szintén fel vannak cserélve. De lehetséges az is, hogy egy későbbi szerkesztő felel a 11. fejezetbe beiktatott okmányokért és a változtatásokért. Ugyanez a szerző tette a könyv elejére a két levelet. Ellenben a második könyvben vannak eredeti adatok is, amelyek történelmileg megalapozottak. A két könyv egymástól való függetlensége biztosítéka azoknak az adatoknak, amelyek közösek. A könyvet az első levél adata alapján Kr. e. 124-ben fejezték be (1,9). Nehéz megmondani, hogy nem kell-e sokkal későbbre tenni.
A könyvben fontos tételek vannak, amelyek a halottak feltámadására (7,9; 14,16), a túlvilági életre (6,26), a halottakért való imára (12,41-46), a vértanúk érdemeire (6,18-7,41), a szentek közbenjárására (15,12-16) vonatkoznak. Ezek a tanítások azért fontosak, mert az Ószövetség több könyve bizonytalanságban hagy bennünket. A kinyilatkoztatás fejlődése tehát világosan felismerhető.
