Jób 7
Jób 7
Jób 7.1
Nem szolgálat az ember sorsa a földön? Nem napszámos módján tölti el napjait?
Jób 7.2
Olyan, mint a rabszolga, ki árnyékba vágyik, olyan, mint a napszámos, ki a bérét várja.
Jób 7.3
Csalódással teli hónapok jutottak részemül, keserves éjeket adtak osztályrészül.
Jób 7.4
Már mikor lefekszem, kérdezem: „Mikor virrad?” És mihelyt fölkelek: „Mikor lesz már este?” Tele vagyok kínnal egész alkonyatig.
Jób 7.5
Férgek lepik el testem, s a föld pora fedi. Összeaszalódik, s gennyezik a bőröm.
Jób 7.6
Napjaim futnak, mint takács vetélője, eltűnnek, s nyomukban nem marad reménység.
Jób 7.7
Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot.
Jób 7.8
S a szem, amely most lát, soha többé nem lát, kereső szemeddel nem találsz, nem leszek.
Jób 7.9
Mint felhő, tovaszáll, eltűnik a távolban, nem tér az vissza, kit az alvilág elnyelt.
Jób 7.10
Házába nem mehet soha többé vissza, és otthona nem látja soha viszont.
Jób 7.11
Ezért én sem türtőztetem számat: beszélek lelkem gyötrelmében, s elpanaszoltam lelkemnek keservét.
Jób 7.12
Tenger vagyok tán? Avagy tengeri szörny? Merthogy őrzésemre őrszemeket rendelsz.
Jób 7.13
Ha arra gondolok: vigaszt ad fekvőhelyem, ágyam majd segít viselni kínomat,
Jób 7.14
máris megijesztesz álmomban szörnyűmód, rémképek kergetnek újabb gyötrelmekbe.
Jób 7.15
„Fojts meg inkább!” - ez a kívánságom, jobb a halál, mint a sok fájdalom.
Jób 7.16
Eltűnök én immár, nem élek örökké, hagyj hát magamra, éltem egy lehelet.
Jób 7.17
Vajon mi az ember, hogy oly nagyra tartod, arra méltatod, hogy törődj vele.
Jób 7.18
Hisz meglátogatod minden áldott reggel, és próbára teszed minden pillanatban.
Jób 7.19
Mily rég nem veszed le tekinteted rólam! Arra sem hagysz időt, hogy nyálam lenyeljem.
Jób 7.20
Vétkeztem? Mit tettem? Mondd, emberek őre! Támadó kedvednek miért vagyok céltábla? Miért vagyok terhedre?
Jób 7.21
Miért nem bocsátod meg a bűneimet, vétkem fölött miért nem hunysz szemet?
Jób 7.22
Mert hogyha egyszer lefekszem a porba, hiába keresel, többé nem leszek.
