Mk 5
Mk 5
Mk 5.1
Átértek a tó túlsó partjára, a gadaraiak vidékére.
Mk 5.2
Amint kiszállt a bárkából, a sírok felől egy tisztátalan lélektől megszállott ember jött szembe vele.
Mk 5.3
A sírboltokban lakott, és még lánccal sem tudták fogva tartani.
Mk 5.4
Már sokszor megbilincselték és láncra verték, de széttépte a láncokat, összetörte a bilincseket. Senkinek sem sikerült megfékeznie.
Mk 5.5
Éjjel-nappal állandóan sírboltokban és a hegyekben tanyázott, kiáltozott, és kövekkel ütötte-verte magát.
Mk 5.6
Amikor messziről meglátta Jézust, odafutott hozzá, a földre vetette magát előtte, és
Mk 5.7
hangosan kiabált: „Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Istennek Fia? Az Istenre kérlek, ne gyötörj!”
Mk 5.8
Mert ráparancsolt: „Menj ki, tisztátalan lélek, ebből az emberből!”
Mk 5.9
Meg is kérdezte: „Mi a neved?” „Légiónak hívnak - válaszolta -, mert sokan vagyunk.”
Mk 5.10
Egyúttal nagyon kérte, ne zavarja el őket erről a vidékről.
Mk 5.11
Ott legelészett a hegyoldalon egy nagy sertéskonda.
Mk 5.12
„Küldj a sertésekbe - kérték -, hadd szálljuk meg azokat.”
Mk 5.13
Megengedte nekik. Erre a tisztátalan lelkek kimentek (az emberből), és megszállták a sertéseket. Erre a mintegy kétezer sertésből álló konda a meredekről a tóba rohant, s vízbe fulladt.
Mk 5.14
A kanászok elfutottak, s elvitték a hírt a városba és a tanyákra. Az emberek jöttek, hogy megnézzék, mi történt.
Mk 5.15
Jézushoz érve látták, hogy akit azelőtt egy légió tartott megszállva, most ott ül felöltözve, eszének birtokában. Erre megijedtek.
Mk 5.16
A szemtanúk elbeszélték nekik, mi történt a megszállottal és a sertésekkel.
Mk 5.17
Arra kérték, hagyja el határukat.
Mk 5.18
Amikor beszállt a bárkába, az imént még megszállott kérte, hogy vele mehessen.
Mk 5.19
Nem engedte meg neki. „Menj haza a tieidhez - mondta neki -, s beszéld el, milyen nagy dolgot tett veled az Úr, hogyan könyörült meg rajtad.”
Mk 5.20
Az el is ment, és Dekapoliszban mindenütt híresztelte, hogy milyen nagy dolgot tett vele Jézus. Mindenki csodálkozott.
Mk 5.21
Amikor Jézus a bárkával ismét átért a túlsó partra, a tó partján nagy tömeg sereglett köré.
Mk 5.22
Ekkor jött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta, lába elé borult,
Mk 5.23
és igen kérte: „Halálán van a lányom. Gyere el, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen.”
Mk 5.24
El is ment vele. Nagy tömeg kísérte, ott tolongtak körülötte.
Mk 5.25
Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett,
Mk 5.26
és sokat kiállt az orvosoktól, mindenét rájuk költötte, de semmi javulás nem mutatkozott, inkább romlott az állapota.
Mk 5.27
Hallott Jézusról, azért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját.
Mk 5.28
Így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.”
Mk 5.29
Rögtön meg is szűnt a vérfolyása, érezte testében, hogy meggyógyult.
Mk 5.30
Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. A tömeghez fordult: „Ki érintette meg a ruhámat?”
Mk 5.31
Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy tolong körülötted a tömeg, mégis kérdezed: Ki érintett meg?”
Mk 5.32
De ő körülnézett, hogy lássa, ki volt az.
Mk 5.33
Az asszony félve, remegve - mert hisz tudta, hogy mi történt vele - előlépett, leborult előtte, és őszintén bevallott mindent.
Mk 5.34
Ő megnyugtatta: „Leányom, hited meggyógyított. Menj békével, és maradj egészséges!”
Mk 5.35
Még beszélt, amikor a zsinagóga elöljárójának házából jöttek és közölték: „Meghalt a lányod. Minek fárasztanád tovább a Mestert?”
Mk 5.36
A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!”
Mk 5.37
Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek nem engedte meg, hogy vele menjen.
Mk 5.38
Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy sírást-rívást, sok siratót, jajgatót találtak ott.
Mk 5.39
Bement, s így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, mit sírtok? A kislány nem halt meg, csak alszik.”
Mk 5.40
Erre kinevették. Ő azonban mindenkit kiküldött, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement abba a helyiségbe, ahol a kislány feküdt.
Mk 5.41
Megfogta a kislány kezét, s így szólt hozzá: „Talita kum”, ami annyit jelent: „Kislány, parancsolom, kelj föl!”
Mk 5.42
A kislány fölkelt, és elkezdett járkálni. Tizenkét éves lehetett. A nagy csodálkozástól azt se tudták, hová legyenek.
Mk 5.43
De ő szigorúan meghagyta nekik, hogy senki se tudjon a dologról, aztán még figyelmeztette őket, hogy azonnal adjanak a kislánynak enni.
