Földvárak.
Földvárak.
Lakóhelyeik szinhelyéül mindig folyó- vagy patakmenti területeket használtak föl. Nagy tapintatra s ügyességre vallanak az ugynevezett földvárak megválasztásában, miket leginkább hegyhátak kiálló, két oldalt szabadon s meredeken végződő s a hegylánczczal csak egy oldalról összefüggő hegyfokokon helyeztek el. A földvárak természetalkotta előnyeit a maga czéljára ügyesen ki tudta szemelni a kőkori ember s hogy aztán teljesen s minden oldalról hozzáférhetetlenné tegye azokat, a kevésbé lejtős oldalakon mély árkokat vont, az árkok fölé magas, sokszor rengeteg munkát követelő földsánczot emelt, csupán csak egy nyilást – kaput – hagyván azon. A hegyfokok meredek oldalait, mert ezek ugy sem voltak megközelithetők, vagy éppen nem, vagy csak alacsony földsánczczal keritette s pontosan szemei előtt tartotta azt a középkorban is divó stratrégiai elvet, hogy a feljárat földváraiba jobb kéz felől essék.
E földvárak, t. i. a melyeknek sánczolásai pusztán földmunkákból állanak, tekinthetők a neolithkori ember legrégibb mentsváraiul. Már valamivel fiatalabbak azok, a melyeknél a sánczokat kiklopszszerüen egymásra halmozott kövekből szerkesztették; miután e korszakban az ember a mész és homok keverékének használatát még nem ismerte. Az emlitett falak minden ragasztóanyag nélkül vannak készitve, legföljebb rőzsével és szalmával átgyurt agyag képezi összekötő anyagukat, mit, hogy összeállóbb legyen, huzamos tüzelés segélyével keményre kiégettek.
