Szárnyas ragadozók.
Szárnyas ragadozók.
Hanem a szárnyas haramiák megjelennek ma is régi dicsőségük területén. Példáúl egy-egy nagy halászsas, a remek albicilla, a mely a nádasok környékén oly szívesen kalandozik, s a rónák világát általában híven kedveli. A hírhedt báránysas, „a ki” minden magyar sas között a legnagyobb, s hófehér farkának a díszével legszebb is egyszersmind. Akkora ereje van, hogy a bárányt is elbírja, innen kapta nevét az alföldi pásztornéptől. Mutatkozik a rónán a foltos vállú királysas is, a legbátrabb minden sasféle között. Termetre bár kisebb amannál, de ha párbajt vívnak odafent a kék levegőtengeren: mindig ő a győztes. A nagytestű albicilla ilyenkor elárulja, hogy valamivel mégis alattuk van a legnemesebbeknek. A szíve kisebb, mint amazoké. Megkülönbözteti a legtisztább kékvérűektől az a fogyatkozása is, hogy a csűdje meztelen, holott minden más sasé végig tollas. Míg a nádasok megvoltak, élénk volt felettük a levegő a réti héjfák kóborló kalandozásaitól; ezek voltak a vízen vagy zsombikokon gyanútlanul pihenő vízi vad rémei.
A vadász gyakran kaphatja őket jó lövésre ma is, s egy-egy ilyen rablónak illő jutalmazása néhány szem söréttel ugyancsak kellemes változatosságot hoz a néha úrrá váló egyhangúságba.
Az Alföld más szárnyas rablói sem ritkák a bácskai rónán, sem pedig az erdőségek táján. A sólymok minden fajtája megjelenik néha; a héjja, a karvaly, a kánya, a vércse, az ölyv, mind elég közönséges. Vadásznak megannyi ok az érdeklődésre.
A mik lassanként elfogynak, eltűnnek: azok a széptollú gémek, a melyekre a „ráró” vadászgatott valamikor. A ráró az igazi halászsas, a „pandion.” A hol 435gém-tanya volt, ott a közelségből ő sem hiányzott; hisz olyan könnyen, mint ott, sehonnan sem vehetett véradót.
A kócsag eltünt; a darut csak elvétve hallani, a mint a bárányfelhők régiójában krúgat; a szürke gém nem leli jó helyét; csak a vörös gém ácsorog a pocséták szélén s lesi az idő múlását, unatkozva. Pedig mily változatos élénkség volt az elnémúlt tájakon egykor; a mikor még kára-katna (kormorán) és selyemgém tarkította a nádas zöldjét feketével-fehérrel.
Hát az erdők? a bácskai erdők?! . . .
