Nyelvjárás.
Nyelvjárás.
Nyelvjárás tekintetében a biharvármegyei magyarok nyelvét és kiejtését itt „biharias”-nak nevezik. Nem egészen tiszta alföldi, hanem a hajdui és békési magyarok kiejtésének keveréke, melybe sok idegen, oláh és német hangzású kifejezés vegyül.
Legszokottabb az e és é hangzók közötti közép e és rövid é használata. Péld. ezt a szót megyen, így ejti ki mčgyčn A mássalhangzók torlódását vagy a legtöbbször idebgenből vett s két mássalhangzóval kezdődő szavakat közbevetett vagy előre tett magánhangzókkal kerüli el, vagy az egyik mássalhangzót kiugratja. Péld. Keréta, palajbász, eskola, toronf. karajczár, tirinfli, dorót, seróf, geróf, derága, szereda, – Belájer (Bleyer), Baródi (Bródy), Ferájkin (Freikind). A kilöketésben legtöbb része van az l hangnak, ha utána – a k mássalhangzón kivül – egyéb mássalhangzó következik. Péld. vóna, tóna, szóna, szóga, bótos, fótos, tátos, ződ, főd, kőt, pácza, tácza, pócz, – ajja, fajja, nyajja, (alja, falja, nyalja helyett), – de megmarad a szilke, falka, kolbász; – a t és b előtt is csak akkor marad meg, ha ezek valamely rag vagy képző első hangjai, péld. tálbul, faltul, stb.
Gyakori a hosszú ő-nek ű-re változtatása. Péld. kákatű, fatű, csű, kű, lű, bű, – az ó hang csak az egy ló-nál változik ú-ra, máskor csak az esetben, ha a ból rag hangjaként használtatik, péld. ólbul, szobábul, házbul, stb; – a ből rag rendesen bül-re változik, például: tűzbül, kűbül, – de úgy a bul, mint a bül rag l hangja sokszor annyira lágy, hogy szinte nem is hallik s a beszédben sokszor mondják: az ü háza fedele nádbú van, – kenderbű szövi a vásznát, stb. A ról-ről rag hasonló változást szenved. Igen sok szóban a hosszú é í hangra változik, péld. beszíl, kenyír, mízes, rígen, ídes, fínyes, kínyes, rígi, dílben, fílek, pocsík, ílet, itílet, stb., de megmarad az é hang a hét, bél, véle, él és szél szavakban, péld. a kés éli nem íl, – faluszílen fú a szél. Igen gyakran változik az é mint kötőhangzó és birtokos rag i-re, péld. fílti az íletít; háztetejín a gólya; rossz természeti van.
Példa:
– Jó regget szomszídasszon!
– Aggy-Isten!
– Hát felkehettek?
– De fel ám!
– Vótak tennap a templomba?
– Nem biz én, pég hallám, hogy derík egy perédikácziót tett a pap.
– Tett bizony! Oszt tuggya ken szomszídasszon, még aszt is kipapolta, hogy aszongya, mindenki ojan gúnyába járjík, a mijen azű soráho való, – oszték tuggya ken, a ránczos csizmás Erbalognak** * a felesíge meg a jánya csak úgy pirút bele, mer mán hogy űk urassan őtözkönnek. Nem is tom, hogy mire való az a zúri viklér, meg az esteklis* topánka, de meg tuggya, még borostűje* is vót a jánnak, hogy a perézs egye meg.*
1R. Balogh.
Magas sarkú.
Brostű.
Tréfás átok.
232– Tuggya feki! Mán én is aszt tartom; elíg a jánnak, ha kaláris van a nyakába, meg egy szíp, takaros módi kendő, de a ziberok (Überrock) mán csak uraknak való.
Isz ki ne Bodri! Hogy a varjú egyen meg! Hát nem a pitarba szamóklál a beste kutyája?!
Ettől azután több helyütt vannak eltérések is. Így péld. Széplakon a hoz-hez ragokat szivesen elhagyják. Példa:
– Hová mígy?
– Kiss Sándorní (hoz) eczetír.
– Mír szeretel te Kissní (hez) járni?
– Azír, mer ott mindég pillangósig (tele) tőtik az icczét.
Honczidán a „mikor” helyett mindig a „ha” szócskát alkalmazzák. Például a helyett, hogy „mikor a faluból kiértem”, azt mondja; „ha a faluból kiértem”. Kiskerekin a „la” szócskát szeretik a feleletekhez ragasztani: „Hol voltál? – Én la? Kis Imrééknél.” – „Minek mentél oda? – Én la? a botot vittem haza.” „Mit vittél? – A botot la.” – „Hova vitted? Kissék (hez) la.” B.-tordán sok szót megrövidítenek. Így péld. itt=ivott, ett=evett, es az es = esik az eső. A félmúlt időt is nagyon sok helyen használják, ú. m. menék vala, jövék vala.
