A szatmári béke után.
A szatmári béke után.
A majtényi síkról hazatérő kuruczok elé szomorú kép tárult. A közel kétszáz évig tartó küzdelem végszakában a vármegyére nehezedő csapások majdnem teljesen pusztává tették a termékeny bihari síkságot.
A törökök kiűzetése után még két ízben, 1693-ban és 1695-ben, tatárok pusztították, 1704-ben pedig a ráczok dúlták a vármegye területét, az 1709–11. évben dühöngő ragály pedig majdnem kiirtotta a lakosságot, melynek helyébe azután oláhok és ráczok kezdtek betelepülni.
A Várad környékén virágzó helységek, mint: Acsi, Mácsa, Tabold, Gyarán, Tamási, Mindszent, Vadász, Iklód, Bessenyő, Őssi, Szálka, Ábriháza, Volf, Morsháza, Mocsmolna, Szeben, Zomlin, Micske a török világban teljesen elpusztultak, más, azelőtt magyaroktól lakott helységekbe pedig oláhok telepedtek; így Nagy-Ürögd, mely még a XVII. században hajdu-város volt, oláhokkal telepíttetett be, hasonlóképen Jánosdra, Nagyfalura, Szent-Miklósra, Ér-Tarcsára csak a XVIII. sz. elején költöztek az oláhok. Várad városának 1713. évi számadásaiban, az adófizetők nevei között túlnyomólag görög, rácz és oláh nemzetiségü lakosokra akadunk s még az 1714. évi összeírás szerint 162 ház találtatott Váradon, sőt még 1720-ban is csak 216 polgára volt. Az állandó katonaság fentartása állandó adó behozatalát tette szükségessé, gondoskodni kellett tehát állandó adóalapokról is, mely csak a jobbágyság lehetett, de melynek teherviselési képességéről most már adatokat kellett szerezni.
