A devalváczió.
A devalváczió.
A franczia háborúk óriási összegeket emésztettek fel. A bécsi kormány, hogy folytonos pénzzavarán segítsen, az érczalap figyelembe vétele nélkül szaporította a papiros-pénzt. 1808 végén már 706 millió olyan bankó volt forgalomban, a melynek reális értéke nem volt. Ez az összeg a bécsi béke megkötésekor már 1060 millióra rúgott, úgy hogy 100 ezüst forintért 1000, sőt 1200 r. forintot kellett fizetni. Természetes, hogy ez mindent rettenetesen megdrágított, a kereskedelemben, a pénzviszonyokban pangást és zavart okozott. A kormány ekkor úgy segített magán, hogy 1811 február 20-án rendeletet adott ki, mely szerint a forgalomban levő papírpénzt névértékének 1/5-ére szállította alá. E szerint 100 frt 20 frt, az 1060 millió 212 millióra csökkent. Hasonlókép jártak el a 80 milliónyi rézpénzzel is. E szerint a 30 krajczárosból 6, a 15-ösből 3 krajczár lett. A 6, 1/2 és 1/4 krajczáros pénzt pedig egyszerűen értéktelennek nyilvánították.
Az egész ország felzúdúlt e rendelet ellen, a mely nemcsak mérhetetlen károsodást vont maga után, hanem egyik legfontosabb ügyben egyszerű, nyílt rendelettel intézkedett, semmibe vévén az alkotmányos tényezőket. Pest vármegye 1811 április 8-án tartott űléséből igen nemes és mérsékelt hangon írt fel a törvénytelen rendelet ellen. „Nem kételkedünk, írja, hogy Felséged február 20-iki rendeletében oly szándékból szállíttatta le a bankjegyek és a rézpénz értékét, hogy a kormánya alatt álló népek javát eszközölje. Nyíltan ki kell mégis jelentenünk, hogy a kegyelmes rendeletben foglalt eszközök bennünket nemcsak aggodalomba ejtettek, de meg is rettentettek. Látjuk ugyanis, mit a királyi rendelet tartalma is elárul, hogy ezen intézkedés a magánosok közötti pénzviszonyokat megzavarja, vagyonukat kevesbíti; a szerződéseket és kötelezettségeket önkényesen szabályozván, a birtokjogot és a szerződések szentségét veszélyezteti; látjuk továbbá, hogy a rendelet egyszersmind az adóról, só áráról és egyéb ügyekről is intézkedik. Mindezek természetök szerint oly tárgyak, melyekről csak országgyűlésen lehet határozni…Mindezért tehát – mivel úgy vélekedünk…hogy a közügyön a Felségedtől kitűzött idő alatt a magánosok közötti pénzviszonyok megzavarása és rázkodtatás nélkül is lehet segíteni, kérjük Felségedet, hogy bennünket e királyi rendelet végrehajtása alól felmenteni a mennél előbb országgyűlést hirdetni, azon pedig hű magyarjainak tanácsát is ………..meghallgatni s a bankjegyek kevesbítése fölött határozni, csak azután méltóztassék.”
A vármegye egyébként nemcsak panaszkodott, de egyenesen reá is mutatott a czélszerűbb és méltányosabb eljárásra. „A papírpénz kevesbítését” úgymond 384oly módon lehetne elérni, „hogy lassankint jó értékű arany és ezüst pénzzel váltassanak be s vétessenek ki a forgalomból. Ha e czél az ország lakosságától áldozatokat igényel, a nemzet nem fog elzárkózni és nem fogja ez áldozatokat megtagadni. Tett eddigelé is eleget, különösen 1807-ben, mikor a kincstár bajainak orvoslására ingó vagyonának, ingatlanának századrészét felajánlotta.”
A vármegyék egyértelmüleg jártak el, midőn előleges összebeszélés nélkül a törvénytelen rendelet végrehajtását felfüggesztették. A helytartótanács megsürgette tehát a végrehajtást s a vármegyék óvástételéről s kérelméről tudomást sem vett. Pest vármegye igen éles hangon válaszolt a helytartótanács e sürgetésére s csodálkozását fejezte ki, hogy ez a hatóság, melynek feladata lenne az ország jogainak védelme, a helyett, hogy e sérelmes rendelet meggátlására a Felséges Úrnál lépéseket tenne, még „felelet terhe alatt sürget a kérdésben forgó királyi rendelet végrehajtására.” Kéri tehát a kormányszéket, járna közbe a királynál, hogy e rendelet az egybehívandó országgyűlésig felfüggesztessék.
Az ellenkező vármegyék felterjesztésére a magyar udvari kanczellária adott választ. Meghagyta a megyéknek, hogy a rendeletet 8 nap leforgása alatt múlhatatlanúl kihirdessék. Azonban a megyék továbbra is ellenállottak, sőt Pest vármegye ezt az ellenállást egyenesen leczkéztető modorban hozta a kanczellárnak, gróf Koháry Ferencznek tudomására. „Azt hittük, mondja a vármegye, május 2-án tartott közgyűléséből keltezett feliratában, hogy a magas kanczellária szintúgy átlátja, mint mi, hogy a királyi rendelet, mely olyanokat is parancsol, a melyek felett országgyűlésen kívül határozni nem lehet, végre nem hajtható. Hittük ezt annál is inkább, mivel a magas kanczellaria polgártársainkból áll, kiknek ugyanazon törvényeik és jogaik vannak, mint nekünk és a kiknek ezek sérelmét ép úgy kellene érezniök, mint érezzük mi…………Nevelte e reményünket az, hogy a magas kanczellária esküvel is le van kötelezve az ország iránt a törvények hűséges megtartására……Annál nagyobb fájdalommal vettük tehát a nagyméltóságú magyar kanczellária leiratát, melyben még csak azt sem említi, vajjon feliratunkat felterjesztette-e a király elébe s küldetett-e arra királyi határozat; minél fogva azt kell hinnünk, hogy a nagyméltóságú kanczellária a király határozatát is megelőzve, csak önakaratából sürgeti a királyi rendelet végrehajtását. ...A magas kanczelláriának nem áll jogában, előleges királyi határozat nélkül rendeleteket küldeni a vármegyéknek.” Végül kijelentik, hogy mivel ők a törvénytelen rendelet ellen a királyhoz írtak fel, azt mindaddig nem fogják végrehajtani, a míg magától a királytól választ nem kapnak. Ez a királyi válasz meg is érkezett május 8-án. Legfelsőbb haragjának és a legszigorúbb eszközöknek alkalmazásával fenyegeti meg a király a vármegyét, ha rendeletét azonnal végre nem hajtja, „melyet eddig is minden törvényes alap nélkül, egyedül makacs ellenzési és kijátszási szándékból” mulasztottak el.
A királyi válaszra a vármegye újra hangoztatta a rendelet törvénytelen voltát, de végre kijelenti, hogy mivel e rendelet értelmében az örökös tartományokban a régi papírpénznek újjal való beváltása már folyamatba tétetett, hogy ebből az országra nagyobb kár és baj ne háramoljon, a rendelet végrehajtását megfogja kísérelni. De mivel az adózók kezei között annyi pénz nincs is, a mennyit azoknak különböző adózásai a régi papírpénzben ötszörösen véve tesznek: az adók behajtásáról egyáltaljában nem kezeskedik.
Ezzel azonban a dolog még nem ért végett. A vármegyék, élükön Pest vármegyével, újabb feliratban kérték a királyt, hogy az okozott sérelmet tegye jóvá. A május 8-iki királyi leírat ugyanis azt jelentette ki, hogy a finánczterv mely az egész birodalmat illeti, Magyarországon külön nem tárgyalható. Pest vármegye nem hagyta szó nélkül e királyi felfogást. Június 5-éről keltezett felíratában kijelentette, hogy éppen ez a tétel az, a mely ellen, míg az alkotmány fennáll, felszóllalni kényszerül. „Azon hit és kötelességnél fogva, melylyel alkotmányunk, törvényeink s Felséged iránt tartozunk, ki kell jelentenünk: hogy független országunkat, mely semmi más országnak és népnek nincs alája vetve, a többi örökös tartományokkal nem lehet mindenben egyenlőlen igazgatni. Felséged alkotmányunk s arra letett esküje iránt való hűségénél fogva, 1810 február 26-án és szeptember 8-án a német örökös tartományaiba bocsátott patenseiben maga is elismerni méltóztatott, hogy Magyarországban a financziális rendszer tekintetében sem lehet oly módon eljárni, mint ama tartományokban, hanem eleve az iránt is országgyűlésen szükség határozni.”
385A vármegye erre az önérzetes feliratra csak közvetve kapott választ. Megjelent ugyanis a vármegyében gróf Barkóczy Ferencz, a vármegye főispánjának helytartója, mint kiküldött királyi biztos, és felmutatott egy királyi parancsot, mely szerint a megyének 1811 május 8-án a kanczelláriához intézett leczkéztető feliratát a vármegye levéltárából kivenni és megsemmisíteni kell. „Hogy – úgymond az udvari parancs – a botrányos merényletnek még emlékezete is eltörültessék.” A királyi parancs betü szerint való értelmének azután a királyi biztos eleget is tett. A financziális terv végrehajtása miatt azonban a vármegye még 1816-ban is tiltakozott és követelte az ügynek országgyűlésileg való rendezését.
A financziális tervezett azután végre mégis az 1811–12-iki országgyűlés elé került, azonban kedvező elintézést nem nyert. A király is, a rendek is elégületlenül, sok keserüséggel tértek haza otthonukba. Azonban ez a hidegség a magyarok részéről csak addig tartott, a mig a király veszélybe nem jutott. Az 1813-iki háborús mozgalmak alkalmából Pest vármegye augusztus 4-én kelt feliratában kijelentette, hogy minden erejének megfeszítésével igyekezni fog olyan előkészületeket tenni, hogy „ha Európa jelen mozgalmaiban a veszély reánk is kiterjedne, az ország védelmére Felséged kívánata szerint minden készen legyen.” És ismét: „Tapasztalni fogja Felséged, hogy hű magyarjai, midőn a királyért s hazáért törvényes úton szólíttatnak fel áldozatokra, teljesen megfelelnek a beléjök helyezett bizalomnak.” 1814 márczius 15-én azután a vármegye jelenthette is a királynak, hogy az önkéntes adakozások a kívánt mennyiséget is meghaladják. A megyében egyébként a 17–40 év között lévő katonasorba tartozó egyének száma 8768 volt.
De minden áldozatkészség hasztalan volt; az ország alkotmányán és törvényein ejtett sérelmeket még tetézték. 1812–1825-ig nem ült össze az országgyűlés és a vármegyének folyton egy-egy flagráns sérelem ellen kellett felemelnie szózatát. Ennek a hosszas küzdelemnek meg volt azonban a maga erkölcsi jelentősége. A nemzet levetette magáról a maradiság salakját, s megtisztultan, mint az ujabb kor demokratikus eszméinek fenkölt hírnöke lépett elő, és feltartózhatatlanul vitte a hazát és a népet az uj Magyarország felé.
