Szatmár vármegye területének legnagyobb része a nagy alföldi fensíkhoz tartozik, a mely a mioczén tenger visszavonúlása után visszamaradt pliocén beltenger és beltavak korszakát követő diluvium korában rakódott le, a mikor az egész medencze még sülyedőfélben volt és a mikor az alluviális anyag a völgyeket ellepve, maga alá szorította a diluviális képződményeket.
Ebben a korszakban a vármegye síksági része vízfedte terület volt, melyet kelet felől az avasi hegyek, a Guttin és a Bükk-hegység határolt, és a Tisza, Szamos, Kraszna, Lápos, Ér, Túr és Sár vize táplált. E nagy terület legmélyebb sülyedése az ecsedi láp volt, továbbá az Érvidék déli része, a Tiszahát és a Szamosköz egyes részei.
A vizek visszavonúlása után is, a Kraszna, Szamos és Túr köze, óriási, mocsaras tóként maradt vissza, a melyet főként a Kraszna táplált, a Szamos hordaléka pedig lassanként feltöltött és ezzel egyidejűleg levezette a vidék vizeit is, helyet teremtve a növényi és állati életnek.
Ez az élet csakhamar megnyilvánúlt. Buja növényzet keletkezett a mocsarak, tavak, folyók és patakok partjain. A Tisza és a Szamos közén, odébb pedig, közelebb az Avashoz és a Bükk-hegységhez, ősrengetegek keletkeztek, melyek a síkságnak körülbelül harmadrészét foglalták el.
A természetnek legméltóbb objectuma, a melyet e hatalmasan buja keretbe állított, az ősállat volt és vele a leghatalmasabb teremtmény: az ember.
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!
Caută în cea mai mare arhivă digitală de ziare din Europa de Est, ce conține reviste, publicații științifice, săptămânale și cotidiene.